2010. évi túrabeszámolók

Egy kis beszámoló.

2010. augusztus 28.
Zillertaler Höhenstraße

Már harmadszor tudtunk elmenni olaszországi zarándokútra a feleségemmel. Mint eddig - most is több részletben terveztük megtenni az odáig - és visszafelé - tartó 1400 km utat. A megálló kiválasztásánál az egyik szempontot a még fel nem keresett osztrák BIG-ek adják.

Zillertalról már sokat olvastam ill. nézegettem korábban a webkameráit. Lenyűgöző helynek gondoltam. Ezt abszolút megerősítette az, amit tapasztaltam.

Pontosan az érkező hidegfronttal egyidőben futottunk be Ramsau am Zillertalba. (Útközben rengeteg dugó volt és sajnos az autómat is szerelőhöz kellett vinni.) Gondolkodtam nagyon egy esti bringázáson - mivel tisztult az idő - de nem akartam a sötétben tapogatózni.
http://farm5.static.flickr.com/4146/4960274444_c356a05152_o.jpg

Másnap hajnali ötkor keltem és hatkor már Hippach felől ostromoltam a Zillertaler Höhenstraßet. A honlapon ez a feljutási mód nem is szerepel, de erről már sokat írtam, hogy a BIG honlapos térképpekkel nem nagyon kell foglalkozni. (Beszkenneltem a füzetet és majd elküldöm Danielnek.) Egyébként bármilyen irányból, bármilyen útvonalon...

Olyan 15-20 percig nem esett az eső, utána azonban rendesen rákezdett. Még előtte egy csodálatos szivárványban volt részem.
http://farm5.static.flickr.com/4113/4957539306_4a62903df2_o.jpg
Az út nagyon meredek volt, így nem fáztam, de feljebb érve a nagyobb széldzsekimet vettem fel. Annyi plusz ruhát vittem magammal, hogy még kulacsot sem tudtam a bicajra tenni. Pihenő szakasz nem volt, de a fizetőkaput már nagyon vártam, mert onnan már nem volt sok.
http://farm5.static.flickr.com/4110/4956951373_1495f44299_o.jpg
Nagy öröm volt, amikor feltűnt. Az lepett meg, hogy fel volt nyitva a sorompó és alkalmazott sem volt sehol. Innen olyan erőt kaptam, hogy egyben ledurrantottam a hátralévő nem kevés szintet.
http://farm5.static.flickr.com/4106/4956949127_0b1e9d828e_o.jpg
A csúcson még pont tudtam néhányat fotózni, mert pár perc múlva a felhő 50 méteres látótávolságot eredményezett.
http://farm5.static.flickr.com/4110/4957546596_d0ddc91750_o.jpg

Lefelé majdnem elkoptattam a hátsó fékbetétjeimet.

Ez a BIG és ez a tekerés az eddigi BIG-jeim TOP10-esében benne van a nehézségek alapján.

Útközben - a rosz idő ellenére is sok gyönyörű pillanatban volt részem.
http://farm5.static.flickr.com/4144/4956988743_2c4d0f19ec_o.jpg

MIntha keresnéd az esős időt :-)
Bár idén nem nehéz találni - sajnos. :-)

Szép az első fotó is, na meg az esős is mutat vmit :-) amikor az ember a kutyáját nem küldené ki (hidegtől függően)

Nagy Zoliék, Andiék is gyűjtöttek pár napja 4-et, várom, hogy írjanak

Nagy Andiék nyári túrája:
http://zsempi.5mp.eu/web.php?a=zsempi

és a fotók:
http://www.flickr.com/photos/zsempi/sets/72157624898793568/

Nem keresem az esős időt, de sokszor azt kapom. Én is szívesebben tekernék szép időben, de ha ilyen messzire elmegyek, akkor nem sok lehetőségem van változtatni. Vagy vállalom a kihívást vagy lemondok. A szabimat meg már februárban el kell döntenem, hogy mikor veszem ki.
Itthon természetesen nem bicajozom esőben, mert megtehetem, hogy várok, de több száz km-nyire innen már ez nem megy.
Ettől függetlenül nem vagyok elégedetlen, hiszen minden szép hely ajándék, még esőben is.

Következik a folytatás.

2010. augusztus 28.
Speicher Zillergründ

A reggeli bicajozás nagyon komoly menet volt, így jól esett a forró teát szürcsölgetni a szálláson. Mivel továbbra is nagyon rossz volt az idő, így a feleségemmel való közös kirándulás kiesett. A Swarowski Kristallwelten megtekintését a visszaútra tettük. Következett a nem messze lévő újabb BIG.

Szakadó esőben haladtam felfelé a Ziller völgyében a fizető úton. Itt álljunk meg egy pillanatra, mert amit a prospektusban írnak, az nagyon elgondolkodtató.
Az út az fizetős, de csak egy darabig van erre lehetőség. Idézet: " Ugye Te is szereted a jó levegeőt és szívesen sétálsz ott?! Azért, hogy ez meg is valósulhasson csak az első 100 fizetős autót engedjük fel minden nap. Utána már egyet sem.".

Tehát ha betelik a létszám, akkor a sorompó zárva marad. Azonban így is fel lehet még jutni, mert óránként mennek fel a buszok és csak 4 EUR a jegy. A busszal ingyenes a bicaj szállítás. Aztán a bicajosoknak és a gyalogosoknak is ingyenes persze a fel-le haladás.
Ez a hozzáállás nagyon tetszik. Ezt a többi fizetős úton is bevezetném és nálunk is például Mátraháza - Kékestető között.

Az út a Barenbad-tól lett izgalmas és nehéz.
http://farm5.static.flickr.com/4132/5011206292_f084a4bb60_o.jpg
Autókkal csak idáig lehet jönni. Innentól két alagút következett (kivilágítva).
http://farm5.static.flickr.com/4147/4957596954_9dd637c218_o.jpg
Tetszett a vízzáró ajtó is, rendes küszöbbel.
http://farm5.static.flickr.com/4086/5010602431_78c6ac1557_o.jpg
Bent legalább nem esett az eső és kicsit melegebb is volt (kb. 12 fok). Félelmetes volt a völgyzárógát talpától felkanyarodni,
http://farm5.static.flickr.com/4113/4957585808_cb909dc3d7_o.jpg
majd feljebbről visszanézni.
http://farm5.static.flickr.com/4153/5010601503_80a8dffde3_o.jpg
A reggeli kemény menetet érezte a lábam, mert többször is meg kellett álnom erőt gyűjteni. Aztán felérve ismét csak elámultam a látványtól. Előttem a 120 méter mély tó és körben a sok-sok páracsomag és a nagy hegyek.
http://farm5.static.flickr.com/4131/4957000673_885e17d37c_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4087/4957599618_9dc54bd9b6_o.jpg



Ez is csodálatos élmény volt. Másnap Olaszországban persze szuper idő volt. A kocsiban meg is száradt az összes ruhám és a cipőm is.

Akkor hát írok egy rövidet. tesóm biztos ír valami normálisat majd.
Szeptember 18-19: Villacher Alpenstrasse, Mangart; Zoncolan, Plöckenpass.
Csak pár szóban.
Hárman indultunk útnak 2 napra: tesóm, Schubert Zoli meg én. Szüleimtől (Vasalja) startoltunk ¾ 5-kor, felvettük Zolit. Kb. fél 9-re (vagy fél 10?) már Villachban voltunk.
Nem volt tökéletes idő – bár lehetet volna rosszabb is - a Villacher Alpenstrasse-n még láttunk ezt-azt, néha voltak felhők körülöttünk. 10 fok körül lehetett, úgyhogy egy teát benyomtunk fent. Amúgy szép volt, bár maga az út szerintem nem extra, kevés a jó kilátás. Forgalom nem nagy, merthogy fizetős út. Amúgy a valhányadik „Alpentour” zajlott éppen: nagyon régi, de csinos kocsikkal jöttek fel-mentek le. Velük egyébként később is összefutottunk.
A Mangartra Tarvisio-i temetőtől indultunk (valószínű a temető mindenhol ideális ingyenes parkoló). Az út végig gyönyörűséges, nagyon szép. A tó után kezdett gorombulni az út, de ez is nagyon szép. Kb 1800-tól olyan 8-10 m-re lehetett látni és ez tartotta is magát oda-vissza. Órám szerint 4,4 fok volt, Schubert Zolié szerint 6. Némi szitálás még a hideg mellé. Vicces volt, hogy egy Fiat Panda-val terelték le a „pásztorok” a nyájat. Rajtuk kívül egy bringással találkoztunk csak. Próbáltam a legkisebb áttételmet tartalékolni a Zoncolanra, de néha mégis kellett, hogy használjam. Amúgy jól mászható.
Szállás Timau-ban volt. Nagy bringás arc a szállásadó-pl. Patagóniában is volt! Amúgy 25 Eur/fő volt reggelivel. Az ideális fekvése miatt választottuk ezt, hogy reggel ne kelljen autózni és kétszer megmászni a Plöckenpasst - bár így utólag, ha Ausztriában alszunk és a fenti (Plöckenpass) parkolóban hagyjuk az autót, olcsóbban kijöhettünk volna. Mindenesetre a penne carbonara, a sör, és a capuccino is csillagos 5 volt.
Reggel szitálás, amolyan „hegyi eső”. De néha elállt. Intenzitása kb. mint az izzadásom, úgyhogy a ruháimban nem volt gond. Legurultunk Sutrio felé. Innen indult Zoli, mi megkerültük a hegyet és NY-ról támadtunk. Brutál volt. Nekem keményebb volt, mint a Speikkogel, igaz, akkor 34/28 volt a legkisebb áttételem, most 34/25. Bizony, vagy 5-6-szor megálltam a nagyok képeinél. Ez bejött amúgy, a sok bringás érdemeiből lehetett némi erőt meríteni. Merckx… brutális! Szóval, lehetett gyakorolni a húzás-nyomást. Minden méterért megküzdöttem J Nem tudom, mennyi idő alatt értem fel. Az utolsó, alagutas rész már kényelmes volt. Útközben két szalamandrával futottam össze, ennyi volt a társaságom. Mindenesetre fenn találkoztunk a Zolival, meg tesóm is jött vagy 10 perc múlva. Itt fenn, szintén nem sokat lehetett látni. De legalább a szitálás megszűnt. A Másik oldalon mentünk le. Hát, itt is volt fenn pár durva meredek rész. Szerencsére olyan 3 km-rel a tető alatt tudtunk vizet vételezni egy parkolónál. Épp jókor, mert nekem fölfelé 2 kulaccsal elment. Utána gyors volt. Persze szokás szerint majdnem megfagytam. Legurultunk Paluzza-ig, aztán feltekertünk a Plöckenpass-ra. Ez könnyű, és – főleg a felső 8-10 km – szép is. A másik oldala (amit autóval tettünk meg), nem ilyen jó szerpentines.
4 körül indultunk haza, eddigre az eső is eleredt rendesen. Maradt még BIG környéken, amit jövőre kéne lenyomni – lehetőleg jobb időben!

gyorgyigabor wrote:

MIntha keresnéd az esős időt :-)
Bár idén nem nehéz találni - sajnos. :-)

Szép az első fotó is, na meg az esős is mutat vmit :-) amikor az ember a kutyáját nem küldené ki (hidegtől függően)

Nagy Zoliék, Andiék is gyűjtöttek pár napja 4-et, várom, hogy írjanak

Nagyon hasonló Svájcban a Barrage Grand Dixence is (2141m), ott az út csak a tövéig visz fel, onnan marad a felvonó.

Nyugaton sztem mindenhol ingyenesek a bringásoknak a fizetőutak. Valóban jópofa és ötletes az eszerinti autó maximalizálás (100 autó/ nap).

gabor kreicsi wrote:

Nem keresem az esős időt, de sokszor azt kapom. Én is szívesebben tekernék szép időben, de ha ilyen messzire elmegyek, akkor nem sok lehetőségem van változtatni. Vagy vállalom a kihívást vagy lemondok. A szabimat meg már februárban el kell döntenem, hogy mikor veszem ki.
Itthon természetesen nem bicajozom esőben, mert megtehetem, hogy várok, de több száz km-nyire innen már ez nem megy.
Ettől függetlenül nem vagyok elégedetlen, hiszen minden szép hely ajándék, még esőben is.

Következik a folytatás.

2010. augusztus 28.
Speicher Zillergründ

A feleségemmel közös zarándokút nem a bicajozásról szól, de azért egyszer-egyszer késő délutánonként is tekertem egyet, amikor Neki más dolga akadt.

Umbriában nagyon szeretek mászkálni, bringázni. Tetszik az Appenninek barátságos, de azért mégsem középhegységes megjelenése és az ezeréves templomok és házak. A falvak csendesek, az emberek nagyon barátságosak. Magyar autóval egyáltalán nem találkoztam eddig a három év alatt. Az utak is eléggé nyugodtak. Én nem osztom azt a véleményt, hogy az olaszok durván vezetnek. A belső részeken ez biztos, hogy nem igaz. Itt Magyarországon sokkal rosszabb a közlekedési morál és durvábban vezet az átlag.

A szent helyek mellett a Forca Rua la Cama hágót másztam még meg.
http://farm5.static.flickr.com/4084/4958743119_83905f6cc6_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4145/4958744663_d1f67c3bea_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4083/4958746283_20e46f0eb7_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4107/4958747683_12704ac217_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4147/4959342328_1471ecef2a_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4087/4960334926_ef896946c5_o.jpg

Aztán hazafelé ismét megálltunk Ausztriában.

2010. szeptember 2. Mutterbergalm

Ezt az emelkedőt én úgy ismertem, hogy Stubai Gletscher. A BIG honlap alapján hallottam először erről a nevéről.
Magát az emelkedőt már éppen hogy csak sötétedés előtt sikerült megmászni. Alig volt fenn kocsi, de hó az már akadt. Bizonyította, hogy amíg mi Olaszországban voltunk itt esett bőven.
http://farm5.static.flickr.com/4149/4957236335_d8515b9ea8_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4132/4957830346_bf644c82c2_o.jpg

Másnap megnéztük a Swarowski múzeumot is. Gyönyörű! Mindenkinek ajánlom!

Tulajdonképpen ezzel az úttal fordult meg bennem végleg a sorrend. Most már Olaszország a kedvenc országom, Ausztria a második helyre szorult. persze ebben sok érdeme van a gyönyörű olasz élményeknek és a sokkal jobb időjárásnak is.

Azért szívesen megyek még Ausztriába, de a maradék három BIG-en kívül nincsenek különösebb céljaim ott.

:-)))
Talán az időjárás is bejátszhat, hogy Olaszo lett a kedvenc:-)
Olaszo-ban bizony van Toszkán hangulat, riviéra hangulat, dolomit hanglat és sima csendesebb alpesi hangulat (francia határ környékén)... és akkor nem említettük a délebbi, messzebbieket, Róma felé,...Nápoly környéke, Szicília, de azok már túl messziek...

A Mutterbergalm az 1. kép alapján nem tűnik "HÚ DE SZÉP"-nek, vagy csodás, csak abból a képből nem jön át ?

Igen, az időjárás is belejátszott az tény, de a fő előmozdítók a HANGULAT, az EMBEREK, az EMLÉKEK és a KÖRNYEZET volt.

Egyébként is - szerintem - nincs ebben semmi rossz, hogyha az embernek változnak a "kedvencei".
Jó 10 évvel ezelőtt Magyarországon még a Bükk volt a kedvencem. Ma már egyértelműen a Börzsöny.

A Mutterbergalmra én nem is mondtam, hogy "hű, de szép" vagy "csodás", nem tudom mire értetted ezeket?
Amúgy a fotó sötétedéskor készült, így nem igazán adja vissza a látottakat. Nem kiemelkedően - de szép völgy.

MIért lett a BÖrzsöny ?

Tudom, h nem mondtad, h "HÚ DE SZÉP". csak kiváncsi voltam... meg ha bár Stubai gleccser is lehetne a másodneve, akkor az ember szebbet várna, hisz a Kaunertal és az ÖTztaler gleccserstrasse azok csodásak !

gabor kreicsi wrote:

Jó 10 évvel ezelőtt Magyarországon még a Bükk volt a kedvencem. Ma már egyértelműen a Börzsöny.

A Mutterbergalmra én nem is mondtam, hogy "hű, de szép" vagy "csodás", nem tudom mire értetted ezeket?
Amúgy a fotó sötétedéskor készült, így nem igazán adja vissza a látottakat. Amúgy - nem kiemelkedően - de szép völgy.

Azért lett a Börzsöny, mert rengeteg csodás élmény ért ott és rájöttem, hogy itthon az egyetlen igazi bérces és érintetlen hegység. Nincsenek a központjában lakott települések és országutak sem. Igazi, vadregényes hely, nagyon komoly emelkedőkkel.

A Mutterbergalm-ot pedig szeretném is lecserélni. Nekem ez lesz - az ukránok mellett a beadott projekt.

És mire ?
Írtad a Pitztalt, az szép, vagy miért ?

gabor kreicsi wrote:

A Mutterbergalm-ot pedig szeretném is lecserélni. Nekem ez lesz - az ukránok mellett a beadott projekt.

gyorgyigabor wrote:

És mire ?
Írtad a Pitztalt, az szép, vagy miért ?

Igen, részben.
Két felvetésem lesz.
Az egyik a Pitztal - kissé nehezebb, szebb környék és nyugodtabb út. A tetejéről pedig 3500 méter magasba röpít a vasút ill. a kötélvasút.
A másik az Axamer Lizum. Nehéz emelkedő, nagy turistaközpont, két olimpia színhelye is volt.

Úgy érted a Mutterbgalm helyére 2é-t javasolsz, amiből a vezetőség választ.
Régen mintha olvastam volna olyasfélét, hogy az Axamer LIzum vagy nagyon ott van egy aszfaltos 2000m fölé, de azóta ahol néztem, nem találtam ilyet.

GyG

gyorgyigabor wrote:

Úgy érted a Mutterbgalm helyére 2é-t javasolsz, amiből a vezetőség választ.
Régen mintha olvastam volna olyasfélét, hogy az Axamer LIzum vagy nagyon ott van egy aszfaltos 2000m fölé, de azóta ahol néztem, nem találtam ilyet.

GyG

Így van. A bírókra bíznám a választást, de az Axamer a preferált. Eldöntik, hogy egyáltalán le akarják-e cseréni ezek valamelyikére, aztán szavaznak a csere ügyében is.

Nem tudok Neked 2000-es ügyben válaszolni. Onnan biztosan nem megy tovább aszfaltos út.
Itt én nem nagyon látok olyan aszfaltos utat, mint amire gondolsz.
http://www.austrianmap.at/amap/index.php?SKN=1&XPX=637&YPX=492

Akkor a Gerlitzent célozzuk meg, mint Old BIG-et a Tauernmoos See helyett?

Köszönöm szépen!


Íme egy szintgrafikon és egy kép, amelyet ott jártunkkor készítettünk.
http://www.cyclingcols.com/profiles/AxamerLizum.gif
http://farm5.static.flickr.com/4089/5013972817_0260f69410_o.jpg

Szerintem szebb és nehezebb is a Muterbergalm-nál és nincs tőle messze. Ez is Innsbruck egyik "házi" emelkedője.
Jól kapcsolható még a Kühtai-hoz is. Mi is onnan jöttünk anno.

Ismét van egy kis időm írogatni.

2010. szeptember 8. (szerda)

A Salgótarjáni HKE csapatbusza lassít Gödön és érkezik meg a túra szakág legaktívabb része. Név szerint: Ispán István, Domonkos György, Puskás Aladár és Vincze Gábor.
Beszállok a második sorba és elindulunk a nagyon hosszú utunkra. Az idei közös túránk célja már a múlt évi, obersdorfi találkozón elkezdett körvonalazódni, amikor Helmuth Dekkers (titkár) jó barátunk lett és felajánlotta, hogy bármiben segít, ha Hollandiába megyünk.
Eredetileg hárman mentünk voln a kocsimmal, de időközben Ali nagyon aktív biges lett és Gyuribá sem tudott nemet mondani a programtervezetünkre. Így háromszori szállás variálás történt, de Helmuth mindent nagyon kézségesen elintézett.

Én nem tudok éjszaka hosszú távot vezetni, de Ali bevállalta. Ráadásul megkaptuk a Klub buszát, így amíg Ali és Pisti elől ébren voltak, mi hátul próbáltunk valamit pihenni.

2010. szeptember 9. (csütörtök)
Reggel fél nyolc körül értünk ki a bajorországi Gerolfingenbe. Innen indul a
Hesselberg.
http://farm5.static.flickr.com/4127/4992116319_ba70b5ab8d_o.jpg
Sajnos szemerkélt az eső és a fáradtságtól amúgy is el voltunk csigázva, így némi didergéssel vágtunk neki a hegynek. Közben egy felhő ereszkedett alá a környékre, így csak néha-néha tűntek fel a kontúrok. Egy elég jó minőségű és nyugodt kis utacska vezet fel a 670 méter magas hegyre, ahonnan még így is volt némi kilátás.
http://farm5.static.flickr.com/4127/4992115919_769947cc0a_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4104/4992724238_b261bb22d7_o.jpg

Óvatosan visszaereszkedtünk a kocsihoz ahol én vettem át a gépkocsivezető szerepét és Vincze Gábor lett a navigátorom. Aliék hátra ültek aludni.

Útközben hol szakadt az eső, hol abbahagyta, de az látszott, hogy egy hatalmas hidegfrontban vagyunk, mert gyakorlatilag Magyarország óta esett. A következő megállónk már kora délután volt a Taunus-hegységben lévő
Hohe-Wurzel.
http://farm3.static.flickr.com/2043/2183533503_a3dcbb55d9_o.jpg
Kipakolás közben is jöttek-mentek a felhők körülöttünk, de akkor nem kaptunk belőlük cspadékot. Az is külön öröm volt, hogy az út is nagyon száradófélben volt. A BIG honlapon nem szereplő irányból, Georgenborn felől közelítettük meg a hegyet. Előbb felmásztunk egy hegyre, aztán lejtő következett, ahol kiértünk a Wiesbaden felől jövő útra. Itt rögtön egy 14%-os tábla jelezte, hogy komolyabb falat következik. Adta is a szintet végi az emelkedő, pihenő nem volt benne.
http://farm5.static.flickr.com/4112/4992727748_c1c21609fd_o.jpg
Igazából csak az volt a zavaró, hogy óriási volt a forgalma. Óvatosak voltak az autósok, de nagyon sokan jöttek-mentek. Szinte autósztráda hangulata volt az útnak.
Aztán felértünk, a hágó tetejére, de a fotózáson kívül nem sok mindent csináltunk, mert elkezdett cseperegni az eső.
http://farm5.static.flickr.com/4124/4992728200_641611af43_o.jpg

Lefelé nagyon gurultunk és az ellenemelkedőn is teljes erőbedobással tekertünk a végig csepergő esőben. Éppen hogy csak sikerült bepakolni a bringákat, amikor elkezdett szakadni az eső.

Autózás követekezett, egyre inkább közelítve Kölnhöz. Még egy hegy volt kinézve az utazós napunkra, még pedig a
Petersberg.
http://farm4.static.flickr.com/3171/2618361426_fd75ceb6ba_o.jpg
A honlapon csak a Königswinter felőli felkapaszkodás van feltünetetve. Én egy részletesebb térképen megnéztem, hogy a 3-as autópálya felől is van út, a Margaretenhöhe-n keresztül. Mivel mi ezen a sztrádán haladtunk, logikusnak tűnt a hegy innen való megközelítése.
Ittenbach-nál kanyarodtunk le az autópályáról és egy benzinkútnál le is parkoltunk. Már bőven délután volt, amikor nekivágtunk a mai harmadik, egyben utolsó hegyünknek. Éppen eső utáni állapotok voltak és egy sötét felhő távozóban is volt, némi kék ég következett a hátterében.

Határozott emelkedéssel értük el a Margaretenhöhe-t.
http://farm5.static.flickr.com/4109/4992122361_b74a7765bc_o.jpg
Innen azonban - nagy meglepetésünkre - közel 250 méter szintveszteség következett. Tehát jócskán mélypontról kellett kezdenünk a hegyet. Ráadásul ezt a lejtőt visszafelé, mint emelkedőt kellett majd leküzdenünk.
http://farm5.static.flickr.com/4133/4992121525_88761a3f9b_o.jpg
Maga a Petersberg egy kastélyszálló, ahová egy gyönyörű, kacskaringós, kis utacska vezet.
http://farm5.static.flickr.com/4112/4992730612_fed6e147c6_o.jpg
A tetején csodálatos parkkal, kocakaköves utacskákkal és kilátóval.
http://farm5.static.flickr.com/4092/4992731372_81984f9e3c_o.jpg

Visszafelé előbb jót lejtőztünk, majd következett az újabb hegymenet végül ismét lejtő és már a kocsinál is voltunk. A megázást megúsztuk.

Innen már egyetlen lendülettel Maastrichtba értünk, ahol elfoglaltuk szállásunkat a Maas-folyó partján.
http://www.stayokay.com/index.php?pageID=3207&hostelID=356047

Ma du Sonnyval mentünk bő 2 órát a Budai hg-ben. Min 10 év után tértem vissza Normafa környlkére. JÁnos hegyen az időfutamkor kb 7 éve voltam, de Normafánál sztem kb 17 éve.
Előtte mentem egy sietős, időfutamközelit az Istenhegyin: nem volt rossz... de az igazi majd 25 fokban lesz, akkor jobbat lehet menni.
Időm végül 21:51 lett, ebből a Turultól a Víztoronyig kb. 19 és 40mp. Mint az Ötzi videón hallom, ott Nóra picivel van 19 felett, Gáboré pedig 17 alatt valamivel.
Utána Sonnyval felmentünk a Diósárkon: bizony 13-17%-os. Kemény ! majd tovább víztorony, János hegy - Szépjuhászné - Tündérhegy út (szinte sík a János hegy oldalában) - aztán kis tekergés a Széchenyi hegyre.
Sonny is jól megy az emelkedőn !

Ha már nem lesz idén 20 fok, akkor ez volt az utsó érdemi bringatúrám, ahol igyekvőset is mentem.

Igen mentünk egyet Gáborral ma a Budai-hegységben.

Pihenten érkeztem a Diós árok utcához, mert nem tudtam mire számíthatok, és azt sem, hogy Gábor mit fog menni. Persze õ már ment elõtte egy erõset, de nála szerintem ez nem sokat jelent, úgy ment, mint én pihenten.
Jól kalkuláltam, mert a Diós árok nagyon kemény volt nekem, pláne, hogy a végén murvás, vagy valami olyasmi. Jó tempóban teljesítettük a távot, ennek örülök.
Néha eltévedtünk, és beleszaladtunk egy két 15-17%-os részbe. De hát ezért mentünk.

Jókat dumáltunk, jól éreztem magam.

Sonny

gyorgyigabor wrote:

Ma du Sonnyval mentünk bõ 2 órát a Budai hg-ben. Min 10 év után tértem vissza Normafa környlkére. JÁnos hegyen az idõfutamkor kb 7 éve voltam, de Normafánál sztem kb 17 éve.
Elõtte mentem egy sietõs, idõfutamközelit az Istenhegyin: nem volt rossz... de az igazi majd 25 fokban lesz, akkor jobbat lehet menni.
Idõm végül 21:51 lett, ebbõl a Turultól a Víztoronyig kb. 19 és 40mp. Mint az Ötzi videón hallom, ott Nóra picivel van 19 felett, Gáboré pedig 17 alatt valamivel.
Utána Sonnyval felmentünk a Diósárkon: bizony 13-17%-os. Kemény ! majd tovább víztorony, János hegy - Szépjuhászné - Tündérhegy út (szinte sík a János hegy oldalában) - aztán kis tekergés a Széchenyi hegyre.
Sonny is jól megy az emelkedõn !

Ha már nem lesz idén 20 fok, akkor ez volt az utsó érdemi bringatúrám, ahol igyekvõset is mentem.

én is jól éreztem magam, úgyhogy folyt köv. időjárás függvényében.

Mielőtt közzétenném a tiroli bringás hétről az élményeimet, közte egyik álmom megvalósulásával, az Ötztaler radmarathonnal, egy gondolatot szeretnék (ennek kiindulópontja szerepel is az Ötzis beszámolómban, mint motiváció):
Tavasszal mikor beszélgetésünk után Pupu is BIG tag lett (örülünk neki, hogy egy újabb tag az emelkedők „őrültjei” közül) mondta nekem, hogy olyan fajta, hogy itt is a legjobb akar lenni.
Erre reagálnék pár sorban: a versenyek jellemzője az azonos feltételrendszer. Bár a BIG-et sokan versenyként kezelik, mindig igyekszem felhívni a figyelmet:
- egyfelől nemzetközi szinten mi vagyunk hátrányban, hiszen sokat kell utaznunk sok BIG-es helyekre, illetve talán alul is vagyunk reprezentálva BIG csúcsilag. (emiatt nemzetközi szinten nem egyenlő a verseny)
- A BIG gyűjtést befolyásolja az életkor (több ideje volt rá), A családi helyzet, a pénzügyi helyzet, szabadság hossza (30-40-80 vagy még több) és pl autó megléte.
Ezért is szeretnék válaszolni a legjobb lenni célra: Pupu, többünknél, így nálam sem lehetsz jobb, hiszen míg én a 30-40-esek listáján szereplőkkel vagyok egy kalapban, te a 60 felettiekében. Az abszolút BIG különbségnél akkor már korrektebb összehasonlítás, ha megnézzük, hogy az ember a saját csoportjában (korrektebb, ha a fiatalabbakat is figyelembe vennénk) megnézzük hanyadik. Pl. én a 31-40-eseknél 11. vagyok, te a 60 év felettieknél 25., így ahhoz, hogy pl. beérjél korrekt rangsorolást figyelembe véve mai állás szerint 122 BIG még.
Lehetne még említeni, hogy ki hány BIG-en járt málhával vagy egy szál bringával (bár ez a gyűjtésnél elvben nem számít, de a fizikális teljesítményben azért igen), de nem teszem.
Zárásul: versenyben csak azt győzheted le, aki szintén versenyez. Számomra a BIG nem verseny: Pl. amikor kísérőautó nélkül megdöntöttem a Te kísérőautós szintrekordodat (és az enyémet is (az új: 6100 m)), akkor – is, máskor is - helyette gyűjthettem volna BIG-eket, de nem tettem (aznap estére 7-edszer jártam (2008-ban 3) a Ventoux-n, mégiscsak 1 BIG-et ér). Számomra nem a BIG gyűjtés az elsődleges, én ebben eddig sem versenyeztem, ezután sem fogok.

Őszintén mondom: nincs harag, de a versenykihívásra reagálnom kellett, tisztázni akartam dolgokat. Kellemes túrákat, szép élményeket kívánok ! Továbbra is várom túrabeszámolóidat, ahogy másokét is szívesen olvasom.

Ui: Nézd meg Jerry Nilson honlapját: http://www.cycloclimbing.com/ Bár BIG-ben csak 63-ik, mégis jelenleg ő az egyik legnagyobb hegyi bringás túrázó.

.------------------------------------
2010.augusztus vége: Tiroli bringázás és az Ötztaler radmarathon

1993 őszén – 17 évesen – láttam először egy összefoglalót az Ötztaler radmarathonról. Akkor még – első tátrai túrám után – még csak csodálkozással, elismeréssel tekintettem az eseményre, ám pár évvel később már távlati álomként felmerült bennem, hogy talán majd egyszer nagy dolog lenne teljesíteni. Akkoriban szerintem az Ötzihez még nem tették hozzá ezt a szlogent, hogy „Van egy álmom”, de már akkor is olyan győztese volt, aki következő évben a Giro d’Italián vett részt, illetve akkoriban egy jelvénnyel díszített macskakövet kaptak ajándékba a célbaérők. A 2000-es évek egyikében a Tour magazin a minden hónapra kiválasztott bringatúra ajánlójába is bekerült már az Ötzi – egyetlen marathonként – amit az embernek az életben teljesítenie kell, aztán jött a „Van egy álmom” szlogen és persze ekkorra már minden európai bringamarathonnal tisztába kerültem. 2006-ban a legnehezebb olaszt, a Granfondó Campagnolót teljesítettem (a célban – látván, hogy kormánytáskával és túrabringával vittem véghez – lejátszották a magyar himnuszt a tiszteletemre), 2009-ben a legnehezebb francia – hagyományos és nem extrém – marathont, a La Marmottét teljesítettem (célja: Alpe d’Huez), már csak az Ötzi maradt. (Svájcban a leghíresebb az andermatti Alpenbrevet, de annak leghosszabbja 7000m szintemelkedéssel, már az extrém kategóriába tartozik.)
Tulajdonképpen talán a 2005-ös és 2006-os két 4400-4500m szintemelkedésű bringamarathonok idején éreztem először, hogy reális esélyem lehet az Ötzire, de tudtam, ott kevesebb idő van nézelődésre, pihenésre a köztes limitidő miatt. Emiatt kerítettem sort 2009 nyarán az Ötztaler radmarathon próbatúrára, hogy kipróbáljam, kevés megállással mire lennék jó. A tapasztalatok birtokában ősszel eldöntöttem: 2010-ben itt az idő, hogy végre benevezzek és valóra váltsam ezt az álmom is.
Talán még ősszel keresett meg Berger, hogy mivel őt is érdekli, egy társával szívesen csatlakoznának az Ötzire, illetve célszerű lenen csapatban nevezni, mert úgy nagyobb az esély, hogy sok nevező közül végül a ténylegesen résztvevők közé sorsolnak. Szóltam a La Marmottén megismert magyar srácoknak, Ivány Daninak és Teszár Balázsnak, így ők lettek az öt fős csapat negyedik és ötödik tagjai.
Február hónapban lerendeztük a nevezést és – nehogy szállás nélkül maradjunk – még a sorsolás előtt szállást is foglaltunk. Izgatottan vártuk a sorsolást, mely kezdetéig 13652-en neveztek a 4500 résztvevő helyére.
A sorsoláson szerencsések voltunk, bár vannak olyan információk, hogy a pár résztvevős országokat előnyben részesítik a sok ezer nevezővel rendelkező országokkal szemben. Összesen végül mind a 17 magyar nevező a szerencsés résztvevők közé került.

Jöhetett a felkészülés:
Ami engem illet, a nyári túra mellett kiegészítő edzéseket terveztem csak az Ötztaler radmarathon miatt. A júliusra ütemezett nyári túra után már csak fenn kellett tartanom a 4-6000m szintemelkedésre képes formámat, viszont a gyorsabb hajtásra és kevesebb megállásra készülnöm kellett.
A tavasz pocsék, esős évszak volt, kétszeri megfázással…. A nem túl ideálisan induló év ellenére mégis csak-csak tudtam emelni a túrák szintemelkedéseit, ugyanakkor irigykedve figyeltem mások előbbre tartó túráit, edzettségüket. Csak vártam a jobb időre, a nyári túrára és arra, hogy: alpesi túrák után már nekem sem lesz miért szégyenkeznem, én is fel tudok majd mutatni valamit. Májusban – edzettségi állapotomhoz képest korán – került sor a Pilis összes túrára, ráadásul bringaprobléma miatt csak a 20 éves, tartalékbringámmal tudtam menni, nem csoda, hogy csak a társaság vége felé haladtam, de legalább végigmentem a 171km-es , 3135 m szintemelkedésű távon (sokan hamarabb kiszálltak) és megállapíthattam: ilyen, kevés megállásos, komoly tempójú edzések kellenének nekem, még ha kemény és fárasztó is.
Újabb időnként esős és szúnyogos időszak után különböző nehézségek ellenére csak azért is elmentem egy hétre az Alpokba tekerni. Rendszeres júniusi túratársam, Balázs nem ért rá; „-Nem érdekel, akkor is elmegyek: elszabadulni innen és végre jó időben, szúnyogoktól távol tekerni a friss levegőn, havasokban gyönyörködni és edzettségem feljebb emelni!” – gondoltam.

A 9 napból 7,5 telt kerekezéssel (össz: 993 km + 18145 m szintemelkedés), szinte végig csodás időben: még Svájcban is, ami többnyire gyakran esős ideje miatt nem tartozik a kedvenc túraterepeim közé. Összesen 10-szer tekertem 2000m fölé, ezekből 8 volt új emelkedő: Fideriser Heuberge (2000 m), Berghaus Nagens (2126 m), Dürrboden (2009 m), Maso Corto (2004 m), Kronplatz (2273 m), A Bosi hütte / Monte Piana (2205 m) és két osztrák, a végig 10%-os Hochstein (2025 m) és a kalsi völgyben is feltekertem 2000 fölé (2050 m), mégha azért 2 km-t murvás úton is kellett hajtanom. Bár a legnehezebb napomon is csak 3403 m szintemelkedést hajtottam, a sok hegyi túra jót tett edzettségemnek. Bő két hét múlva következhetett a Pireneusok, annak is legelején, Provance-ban a Mont Ventoux 4-szeri leküzdése, a kempingtől 6100m szintemelkedéssel.

A nyári nagy túrám elején sikerrel teljesítettem a Mont Ventoux ütődöttek klubjának Galerien, 4 emelkedős verzióját, ami a kempingtől 6100m szintemelkedést jelentett. A 3 hét során összesen kb. 2350 km-t és több, mint 42000m szintemelkedést küzdöttem le, meglett bringával az összes (14+11 = 25 db) pireneusi 2000-es aszfaltos út. A túra során ehhez 11-szer kellett 2000m fölé tekernem.


A Pireneusi túrát 4 héttel követte az Ötztaler radmarathon, épp olyan időtávban, amikorra – ha az ember nem tartja karban magát – az edzettség tökéletesen elolvadhat, ráadásul az a fajta vagyok, aki a nyári túrából hazaérve 2-3 hétig nem nagyon szokott tekerni. Ezúttal a 2. hétvégén 9,5 éves unokaöcsémmel már a Kékesre és Galyatetőre készültünk, amikor augusztus 10-én – 19 nappal az Ötztaler radmarathon előtt - ellopták két – igaz egyszerű – zárral lezárt túrabringámat. Nehéz volt felfogni, hogy ami reggel még ott volt, az este már nincs ott. A több, mint másfél évtizednyi túráim során belém ivódott, hogy bármi probléma adódik, azonnal a megoldáson töröm a fejem, pörög az agyam ezerrel  Akár rossz idő érkezik, akár vonatot lekésem, vagy más. Ekkor is már 20 perccel később a bringaszerelőmet hívtam – akihez egyébként a bringát vittem volna apróbb szerelésre – hogy miként lehet a következő két hétben új túrabringát összehozni… és még edzőbringát is szerezni. Két nappal a lopás után később a megküldött opciókból kiválasztottam a bringát, egyeztettük a felszerelését, és az augusztus 20-i hétvégére – nagyon rendes volt ! – össze is rakta.
Érdekes, sorsszerű élmény volt, amikor a lopás estéjén – a rendőrségi feljelentés után – régi bringámon hazafelé tekertem véletlenül összefutottam egy bringatúrázóval; a szentendrei kerékpárút elejénél tanakodott. Megszólítottam és kiderült, hogy George-nak hívják és Skóciából érkezett; éppen 4-5 hónapos bringatúrán volt. Jót dumáltunk, majd meg is hívtam magamhoz; tudtam, milyen érzés a vadkempingezések közepette ágyban aludni, interneten infóhoz jutni, stb. Nagyon örültem a találkozásnak, tapasztalatcserének, stb. Kifejezetten feldobott és gondoltam rá: bizony ez nem lehet véletlen: éppen azon a napon ér ilyen élmény, mikor ellopták 5 éves túrabringámat, mellyel oly sok szép emléket éltem meg és legalább 80-szor tekertem 2000m fölött.
A köztes hétvégén, augusztus 14-én 9,5 éves unokaöcsémmel a 20 éves, legelső – Csepel – túrabringámon kerekeztünk Kékestetőre és Galyatetőre: legalább kicsit átmozgattam magam.
Az augusztus 20-i hosszú hétvégén másfél edzőtúrát tettem: egyiket már az új túrabringán (elvégeztem közben az apróbb beállításokat, pl: kormány), a másikat az szerelő (Kivi) kölcsön-versenybringáján. Az Ötzi miatt választott, eddigiektől eltérő – áttétel jó választás volt, hiszen utolsó fogaskereke 34 helyett 32-es lett, és az alatta levőkkel együtt több választási lehetőséget adott a nehezebb emelkedőkön. A külön az Ötzire kért kerékkel volt még egy kis dolog, így az augusztus 23-án, hétfőn került a bringába.
Az Ötztaler radmarathon előtti utolsó hétvége az augusztus 20-i hosszú hétvége volt. Többször is próbáltam időfutamot menni kedvenc útvonalamon Pap-rétre. Nagy élmény volt versenybringán tekerni. Csütörtökön – klipsz nélkül - még csak ráéreztem a könnyedebb suhanásra, már akkor is jó időt mentem, aztán augusztus 20-án már klipsszel felszerelve mértem időt: az eredményen elámultam. Mindössze 10 másodperccel maradtam el 2005-ös legjobbamtól, amikor valóban csúcsformában voltam. Úgy sejtem a versenybringa minimum 1-1,5 perc előnyt jelentett, mert utóbbi években csúcsformában is 20-20,5 perces időket tudok a leágazástól a rétig (azaz a sorompók közt 17-17,5 perc). Ez az eredmény egyből erős motivációra késztetett szeptemberre vonatkozóan: meg kéne dönteni a régi legjobbjaimat mégha ez versenybringán történik is.
Augusztus 21-én került sor a bringamarathon előtti utolsó hazai edzőtúrára, melyen először próbáltam ki hosszabb távon az új bringát: hozzá kellett szoknom az új áttételekhez, be kellett állítanom pontosan a kormányállást, nyerget, stb.
Az elején az ürömi út környékén hajtottam és kínlódtam a váltóbeállításokkal, így viszont kénytelen voltam az utolsó előtti fokozattal feltekerni a 13-16%-os kaptatón (Jó teszt volt a Küthai 15%-oshoz), majd Pap-rét felé vettem az irányt: útközben ettem kókuszrudat és müzliszeletet. Egy piros lámpán áthajtó srácot kicsit üldözőbe vettem, majd oda is szóltam neki (a KRESZ a bringásokra is vonatkozik!), nem tudom, közrejátszott-e, mindenesetre a Skanzen előtt megelőzött. Erős tempót ment, lassan üldözőbe is vettem. A sorompónál csak annyi különbség volt köztünk, hogy ő már átkelt, mikor én odaértem, ám Pap-rétig kb. 40 mp-t vert rám (hajtottam, de nem maximálisan, hisz még sok szint várt rám), viszont jól esett, hogy Visegrád felé a lejtőn bizony utolértem és a lenti sorompónál láthatta, hogy nem tud lerázni. Visszafelé az emelkedő végét nyomtam csak meg. A lenti Pap-réti leágazásnál levő padnál megebédeltem, majd vissza már a meredeken kocsiúton hajtottam fel. Legközelebb Király kúti nyereg után nyomtam meg a tetőig, bár nem maximálisan (erre is mentem már régen időfutamszerűséget, igaz, akkor Dömörkaputól; ezúttal 8:56-os időm miatt (a lábamban levő km-k, szintek után) sem panaszkodhattam.
Dobogókő felé tekerve éreztem, hogy nagyon fogyóban van energiaraktáram „tartalma”, ideje volt odafent egy újabb kajálásnak. Két bükkfa nyeregtől azért igyekeztem picit, hogy felérjek 10 percen belül. Legközelebb a Hoffmann fogadói úton gurultam le kb. 250 méterig, onnan visszaúton is úgy éreztem magam, hogy megnyomtam a meredek végét; ekkor Két bükkfa nyeregtől sikerült 8:47 percen belül a parkolóba érnem. Élveztem, hogy igazi edzőtúrázás volt e nap: többször menetközben ettem, mindössze 1000m szintenként tartottam megállós, leülős pihenőket és pár óránként akadt sietős rész, emelkedő. A túrát 168 km-rel és 3340 m szintemelkedéssel zártam és ami meglepett, hogy ennyi szintemelkedéses túrán is mindössze kb. 1 óra volt az „állásidőm” – ez valóban jó edzés volt az Ötztaler radmarathonra.

Az utolsó napok:
Hétfőn (6 nap még az Ötziig) is szokás szerint 2 óránként igyekeztem 1-1 percet az időjárás-előrejelzésekre szánni. Az angol alapúak (weatheronline, accuweather stb..) szombattól hűvösebbet, de vasárnapra, főleg déltől már naposat, de 20-22 fokot írnak csak, míg a németek (wetter.at, wetter.orf.at, wetter.info) álomszerű időjárást jeleztek előre: 27-29 fok, sok napsütés, kicsit talán fülledt, zivatar talán. Vajon melyikeknek lesz igaza ? – gondoltam.
Időközben Dani jelentkezett, hogy neki nem megoldott még a leutazás, a hazaút pedig mindkettőnknek. Köremailek és telefonok után állt végül össze estére a megoldás (szerencse, hogy anno összeismerkedtünk és egy közös edzés is volt) Rajnai Gáborral és Vér Nórával): Dani betársul Bergerékhez pénteken, hazaúton ő Balázzsal jön, én Gáborékkal (mint túrázókkal).
Számomra e napi feladat volt (nem csúszhatott !), hogy a bringát elvigyem kivihez és estére új kerékkel készen álljon az útra. Munkahelyem mélygarázsában ideális bringatároló volt. Délután ülhettem és élvezhettem először a keskeny kerekű bringát: jó érzés volt azon tekerni; könnyednek tűnt. Miután picit beszélgettünk kivivel 18:30-ra értem a Délibe: éppen az orrom előtt zárt be a nemzetközi pénztár. Nosza át a Nyugatiba…”-Csak nehogy 7-kor zárjon..!” a hídon a felújítás miatt csak alig-alig lehetett haladni a keskeny sávban a gyalogosok közt…. A végén a járdán igyekeztem előre, ám mire odaértem 18:58-kor épp a lakatot tették az ajtókra. Na itt akadtam ki megint: ismét úgy éreztem: ellenem dolgozik minden és öntött el a méreg: ha a „szolgáltatás” ennyire pocsék, hogy este 19 óra után az egyik legjelentősebb Közép-Európai fővárosban csak egy nemzetközi pénztár működik, ha ennyit tesz értem az állam, akkor én miért tartsam be az ő szabályait ? Elegem volt a magyarországi dolgokból. Végül utcai ruhámban tekertem el a Keletibe, ahol végül meglett a jegy. Közben telefonon azt is megbeszéltem, hogy Rajnai Gáborékkal jövök haza, miután leszerveztem és felajánlottam, hogy Nórával elférnek a mi appartmanunkban.

Ami az Ötzi előtti túrákat illeti, picit elbizonytalanodtam: nehogy visszaüssön, ha túl komoly túrát teszek csütörtökön – mindössze 2 nappal az Ötztaler előtt ! Ugyanis csütörtökre két 2000-essel (Idalpe és Kaunertal) legalább 3800m szintemelkedésű túra volt a terv. Az Ötzi honlapja csodás időt jelzett előre a marathonra.
Egyúttal az Ötzi honlapján jópofa, kedves szöveg jelent meg, melyet magyarra fordítva osztok most meg:

ÜDVÖZLÜNK A NAGY SZÜLINAPI PARTIN !

Az "Ötztaler" 30 éves lesz és ezáltal mindenkit meghívunk, hogy velünk ünnepeljen. Hivatalosan augusztus 22-én üt az Ötztaler szülinapi órája. 6:15-kor 154 bringás rejtolt el az innsbrucki Wilteni Bazilika elől. Minden nagyon nyugodt és kezelhető volt. Öt ország kerekesei vettek részt és egy igazi machoparti volt, mert az első nők csak egy évvel kérőbb jelentek meg a rajtnál. Most, jó 30 évvel később az egész világból évente több, mint 10.000 bringaőrült áhítozik a 4000 rajthelyre, mely online percek alatt elfogy. És időközben a nők is számottevően állnak rajthoz. Idejeiken sok férfiember is csak álmélkodik.
Hogy az "Ötztaler" ma az ami: "anyja és mintája " minden kerékpármarathonnak annak az oka elsősorban a rengeteg nemzetközi résztvevő és az önkéntesek hatalmas serege és a Szervezőbizottság elnöke, Ernst Lorenzi és Heike Klotz. Köszönet és elismerés nekik ! A 700-ból 150 áll frissítőállomásokon a finomságokkal és ad szárnyakat a rendezvénynek. EZ a tökéletes összjáték és az egyedülálló keretprogramok emeli az Ötztalert a bringamarathonok Champions Ligájába / Bajnokok Ligájába, és teszi a marathont – amire mi nagyon büszkék vagyunk – a maga nemében (az egyik?) legjobbá.
Nagyon boldog lennék, ha a mi 30-as partinkon, az Ötztalban személyesen üdvözölhetnénk Önt.
Talán már egy héttel korábban, hiszen szállodáink nagyon különleges csomagokat ajánlanak Önnek a koncentrált felkészüléshez és egy sikeres Ötztalerhez.

Szívélyes és sportos üdvözlettel:
Oliver Schwarz
Ötztal Tourismus irodavezető



Két nappal később, augusztus 25-én már megmálházott bringával utaztam az ausztriai Ötz völgy külső végébe, Haimingba, hogy még a bringamarathon előtt tehessek 1-2 edzőtúrát hosszabb emelkedőkön és egyúttal gyarapítsam 2000m fölé vivő emelkedőim számát.

folyt köv.[u]

előbb nem írtam, h most kivételesen - mert az Ötzi életreszóló élmény volt, vágatlanul, rövidítés nélkül teszem közzé:


2010.08.25, szerda: Vonattal Budapesttől Ötzig, majd bringával: Haiming – Küthai – Haiming
4:08-kor keltem, és mivel (pakolás, sebességmérő beállítás, Cateye óra átszerelés kormánytáska felszerelés miatt ) éjféltájt feküdtem le, épp csak gyorsan felöltöztem, megmosdottam, aztán gurultam is – fél 5 tájban - sötétben a HÉV állomásra. A HÉVen Békásmegyerig szendvicset reggeliztem, ám miután felálltam, hogy engedjem a felszállókat felszállni, a helyemre már odaültek: ezt kaptam a segítségért. Bravó! 4 óra alvás után jobban esett volna ülve utazni még tovább. Árpád hídtól – vékonyabb kerekem miatt – óvatosabb voltam, de mégis nagyon jól haladtam át a városon, így 5:35 körül meg is érkeztem a Keletibe, ahol a kijelzőről kiderült, hogy a vonat még nem érkezett meg Romániából, noha 6 órakor indulnia kellett volna. 15 perc késést jeleztek. Bécsben az Ötztalba tartó vonatra történő átszállásra 45 percem volt, így ez még belefért. Miután beállt a vonat, lassan előregurultam, ám kiderült: a „mi” kocsijainkat (talán azokét akik Budapesttől utaznak) ezután akasztják rá, ám nem történt semmi 15 percen át. Végül 6:15 tájt sikerült rákapcsolni a kocsikat, más bringásokkal együtt gyorsan felpakoltuk cuccainkat, kerékpárjainkat a bringaszállító vagonba, ám helyetfoglalás után is még legalább 5 perc eltelt, mire 6:30-kor megmozdult a szerelvény. Sajnos 2 fakkal arrább a 7-8 fős, 50-55 év körüli képtelen volt diszkréten beszélgetni, a ¾ vagon hallhatta beszédüket, mert nem ismerték a hangfogót én így meg nehezen tudtam csak elaludni. Nehezen viselem (erősebb szót írtam volna eredetileg) azokat az embereket, akik képtelenek figyelembe venni, hogy más emberek is vannak körülöttük.
Az út során végül talán másfél órát sikerült aludnom. Ausztriában suhanva egyszercsak bemondták, hogy felsővezeték probléma miatt kerülőúton tudunk a Westbahnhofba menni: nosza, már csak ez hiányzott! Gyakorlatilag lemondhattam arról, hogy a 9:45-ös vonattal továbbmenjek Ötztalba. „-No ettől még nem húzom fel magam, hiszen a következő, 11:20-as vonattal is 16:30-ra Ötztal bahnhofhoz érhetek és sátorállítás után ½ 6-tól bőven világossal felérhetek a 2335 m-es Finstertaler duzzasztott tóhoz.
Ennek fényében nem idegesítettem magam, noha Bécsert megkerülve kötöttünk ki előtt egy ismerős vasútállomáson, majd 10 perc várakozás után már a Westbahnhof felé haladtunk, mikor – beszélték mások a szomszéd fakkban – épp szemben elhúzott a kinézett vonatom.
Westbahnhofnál gyorsan felmálháztam a bringát és hamar már a pénztárnál álltam sorban. A nagy pofon itt ért – ezzel folytatódott a negatív széria: a 11:20-as vonatra már nem volt bringának helyjegy, csak a következő 13:20-asra: letörtem, mint a bili füle. A kis akadályokkal, problémákkal nincs gond, de amikor – a nyári túrán is tapasztaltan – sorozatosan jönnek ezek és nagyon egyértelműen úgy tűnik, hogy már nem véletlenekről van szó: legyen nehezebb, ne sikerüljön minden úgy, ahogy elterveztem.
Utálom, amikor hiába teszek meg bármit, lavinában jönnek az ellenesemények. Nem mondom, hogy erőt tudtam meríteni belőle, de eszembe jutott, hogy idei három nagy bringás célomból (Mont Ventoux 4-szer egy nap : 6100m szintemelkedés, illetve a Pireneusok összes 2000m-es emelkedőjének teljesítése – minden bizonnyal első magyarként) kettőt eddig a nehézségek ellenére valósítottam meg: lehet, hogy az Ötzi is épp emiatt jön majd össze…? Pedig ez még csak az első része volt a nehézségeknek.
Szokás szerint most is felhúztam magam a nehézségek nem véletlen sorozatán, hogy nem engedtem célkitűzéseim feladásának: nem engedtem belőle, hogy fel ne tekerjek e nap 2000m fölé: ha sötétben tekerek, hát sötétben, de engem nem lehet megállítani! (megintcsak visszaköszönt, hogy mennyivel könnyebb annak, akinek autója van – nekem is hamarosan venni kéne egyet, hogy megszűntethessem ebből adódó hátrányomat)
Félreeső padon megreggeliztem, majd – időm lévén – kicseréltem az ülést a régi, megszokott, de picit kiszakadtra.
A vonaton a fülkében érdekesmód 5 orosszal és egy szlovák – osztrák sráccal kerültem össze; tudtam picit aludni, amellett olvastam is: könyvet (mert azt is hoztam) és bringásmagazint. A tejfelesszájú srác végig szórakozott a laptopján, sőt miután lemerült (bár áramról ment), vagy nem tudom mi történt vele, másikat vett elő. A kb. 5 órás vonatút alatt Innsbruckig kb. 10 perc kését szedtünk össze (az utolsó órában sem nagyon tudta behozni), melyért persze többször elnézést kértek, de igazán meglepett, hogy ezt Ötztal bahnhofig le is dolgozta a vonat. Az esti bringázás miatt a vonatra tervezett – dzsemből és kenyérből álló vacsorával vártam, míg eltűnnek az emberek a fülkéből, ám csak érkezett helyettük egy lány: végül mit sem törődve vele, megvacsoráztam.
½ 7 tájban érkezett meg a vonat Ötztal bahnhofra, ahonnan felmálházás után – ismerős úton – 4 perc alatt meg is érkeztem az ismerős haimingi kempingbe. Sátorállítás után – még kellemes időben – 19:15-kor indultam neki Küthainak, illetve a Finstertali hegyi tónak. Mivel ½ 10 körüli lejtőzésre számíthattam, csomagtartóra rögzített hátizsákomban vittem magammal elég meleg ruhát: polárt, hosszú felsőt és hosszúnadrágot is.
Ötztalba fordulva már táblák jelezték a vasárnapi Ötztaler radmaraton miatti útlezárásokat (több is ki volt írva, de az izgalmas a reggeli tűnt: Küthaiig 9:00-ig !). 20 perc tekerés után érkeztem Oetzbe (812 m), ahonnan Küthai (2017 m) 17,5km-es, 7,5%-os emelkedőt jelent. A bő 1200m-es szintkülönbségű emelkedőn a 2009-es Ötztaler radmarathon próbatúrámon 1:50 alatt hajtottam fel, időnként esőben és esőkabátban. Most vékonyabb kerekű és valamivel könnyebb túrabringával vágtam neki. A részleges felhős égbolt miatt napfényt sem kaptam már, hamarosan szürkülni is kezdett, így nem sok emlékezetes maradt meg az emelkedőről. Az első pár km időnként házak közelében vezet párszor kilátást adó úton, majd azt követi néhány, patak melletti, 10%-os meredek kilométer. Ezen unalmas szakaszon kezdtem számolgatni, hogy 100 méter szintemelkedést hány perc alatt abszolválok, avagy tempóm hány méter szintemelkedésnek felel meg egy óra alatt. A legjobb bringásoké 1600-1800 méter / óra. Úgy tűnt 800-850 méter szintemelkedés / óra a tempóm, amivel Küthai – sík szakaszon – nélkül akár 1,5 óra is lehetne: hozzá kell tenni, nem időfutamoztam, nem nyomtam meg sehol direkt jó erősen: egyszerűen csak pörgős zene ütemére hajtottam. 16-1700 méter táján (1/2 9 elmúlt) már erősen szürkült, néha talán lámpát is gyújtottam; el is döntöttem: mivel másnap lemondok a Kaunertal – Idealpe együttes tekerésről (tartottam tőle, nehogy túl sok legyen 2 nappal az Ötztaler előtt a 200km és minimum 36-3800m szintemelkedés), jobb, ha másnap Kaunertal után újra feltekerek ide és csodás napsütésben gyönyörködhetem majd a hegyi tóban. Ezen estére tehát megelégedtem csupán a Küthai próbatekeréssel: eggyel így is növelem 2000m fölé tekeréseim számát – ez vigasztalt.
A duzzasztott tónál már szinte teljesen sötét volt, lámpával hajtottam és láttam már Küthai fényeit. Kisebb hullámzások, rövid meredek szakaszok után ¼ 10 tájban értem fel Küthai 2017m-es hágójára: az emelkedőre mért időm 1:37:15 lett (átlagpulzusom 156), szemben a tavalyi – részben esős 1:48:05-tel. Nem tudom mennyi, de a picivel nehezebb utolsó áttételnek is szerepe lehetett a gyorsabb felérésben, hiszen utolsóban váltva most nem tudtam annyira lassan menni.
Épp öltözni készültem, mikor Balázs hívott szállásügyben: tesójáék csatlakozása ügyében beszéltük meg e teendőket, így csak ½ 10 után tudtam csak nekivágni a lejtőnek. Mivel nem volt annyira hideg (13 fok), mint féltem tőle, nem is kellett felvennem minden meleg cuccom.
A lejtőről mindössze két dolog maradt meg emlékemben: egyfelől feltűnt, hogy az, hogy az út széle nem volt felfestve, mennyit számított: felfestett szélű út sötétben lámpával sokkal könnyebb suhanni. Nem emlékszem, hogy oldalt voltak-e prizmák (szerintem nem), leginkább az elválasztósávot követtem. Kb. 1800m magasságnál suhantam mezei terepen, amikor váratlanul lámpámnak köszönhetően az út közepén megláttam a békésen álldogáló tehenet. A váratlanság picit meglepett, ám végül gond nélkül ki tudtam kerülni; szerencsére több hasonlóban már nem volt részem. A bő 1200m szintkülönbséget a 17,5 km-s lejtőn – sötétben – 31 és fél perc alatt, csaknem 35 km/ó-s átlaggal tettem meg; óvatos voltam. Négy nappal az Ötztaler radmarathon előtt kár lett volna összetörni magam.
Oetzbe leérve onnan már lankásan lejtő tekeréssel hamar a kempingbe értem. Vacsora és esti készülődés után fél 12-kor már aludtam volna (ezen éjt is az Ötzire való elegendő alvás jegyében gondoltam), ám a közelben fiatalok sokáig dumáltak. Próbáltam valamivel bedugni a fülem, végül valahogy csak elaludtam fél 1-1 óra tájban, de eldöntöttem: másnap arrább viszem a sátram.

Adatok:
Haiming – Oetz – Küthai – Haiming: TM: 2:44 DST: 51,8 AVS: 19,0
Ebből Oetz – Küthai TM: 1:37:14 DST: 17,85 AVS: 11 km/ó Átl pulzus: 156 Max pulzus: 170
TR/D: 66,95 km Napi szintemelkedés: 1332 m


2010.08.26, csütörtök: Vonattal Ötztal – Landeck, onnan bringával: Landeck – Kaunertal (2750 m) – Landeck , majd Haiming – Silzer sattel felé igyekvős hegymenet 1418 méterig – Haiming
Teljes nap: 133,34 km + 2921 m szint
Fotók itt:
http://picasaweb.google.com/gyorgyigabor8/20100829OtztalerRadmarathonKaunertalRofen#

A szomszéd sátor bunkói éjszakába nyúló nem halkított pofázása (a szóhasználat utal arra, mennyire húztak fel) miatt talán fél 9 tájban ébredtem. Reggeli és egy kis jegyzetelés után végül a 11 órás vonattal utaztam fél órát Landeckig, hogy onnan a Kaunertalt – az utolsó, hiányzó 2500m fölé vezető és hiányzó emelkedőmet – vegyem célba. Délutánra pedig a kemping közeli Finstertaler stausee, duzzasztott tóhoz (2335 m) akartam feltekerni, amely kb. 1950 méterig azonos Küthai emelkedőjével, ám onnan leágazás után még 3 km 11,5-12%-os meredek emelkedő következik.
Landeckbe érve megettem még egy péksütit a vasútállomáson, majd nekivágtam a rég várt és igencsak szépnek ígérkező több órás emelkedőnek. Prutzig, a Kaunertal leágazásáig már jócskán ismertem az utat, legalább 5-6-szor jártam rajta: enyhe hullámzás és alig emelkedő út; hátszélben jól haladtam. A falutól kezdődött a Kaunertal völgyi út, mely fentebbi része – jelentősen propagált – panorámaút, turistalátványosság: hegyi tavakkal, friss levegővel, havas hegyoldalakkal, gleccserrel. Utóbb mondhatom: hasonló, mint az Ötztaler gletscherstrasse, csak tekergősebb és mivel hosszabb, több a látnivaló.
A prutzi leágazástól a kaunertali emelkedő 38,5 km-n keresztül kapaszkodik fel 2750m-es tetőpontjára. Meredeksége hullámzó, hiszen az első 2/3-ában, az 1772m-en található duzzasztógátig a 4-8%-os emelekdőt többször szakítják meg lankás illetve sík szakaszok. A tó mentén 5 km-n át sík az út, majd azután – 1-1 km sík résztől eltekintve végig 9-11%-os: 10 km ilyen meredek. Nehéz emelkedő ! A völgy kezdeti bemelegítő szakaszán hamar rájöttem, hogy a nehéz bringazáramat felesleges majd’ 2000m szintemelkedésen át magammal cipelni, így egy megfelelő helyen önmagában lezárva ott is hagytam. A völgy kezdetben nem sok extra szépséget mutat, átlagos a táj. A kilátás, a látható hegyek 1300-1400 m táján lettek egyre szebbek, pontosabban ekkortól tűntek fel a völgy végi, magas havas csúcsok, 3000m feletti hegyek. Két német bringás srácot látva picit filmeztem őket is; jól festettek a képen pl. a hajtűkanyarban a gát felé tekerve a 10%-os emelkedőn. Mivel én értem utol őket, illetve lábukon is látszott, hogy erősebb vagyok náluk, mégis a sok fotózásom és filmezések miatt végül ők jobban haladtak. Elvben edzőtúráról volt szó e napra, de semmiképp sem akartam, hogy amiatt nézelődés nélkül robogjak végig a tájon… hát még ilyen szépen, így végül – a látottak függvényében – egyre többet örökítettem meg. A gát alatti szerpentines részt annyira klassz helynek találtam egy önfotóra, hogy végül tán 10 percet is időztem; igaz egy épp rosszkor érkező felhő elvonulását is megvártam.

A gát mellett haladva menetközben ettem meg egy müzliszeletet, miközben szépen közeledtem a hósipkás csúcsok felé. A tó végét kb. kilométernyi 10%-os meredek emelkedő, majd egy kis bucka követte. Már szinte a végső, hosszú meredek kilométrerekhez értem, úgy sejtettem: az utolsó vízvételi lehetőség, parkoló következhet, ám meg kell hagyni: az egész völgyben sehol sincs csobogós, vízvételre alkalmas parkoló. Ahhoz képest, hogy mennyire reklámozzák a Kaunertalt, ez komoly csalódás. Egy apró buckáról így murvás úton kapaszkodtam fel egy szomszédos turistaházhoz vízért, mikor váltás közben sikerült túlváltanom és leesett a lánc. Nem is maradtam nyugodt, hevesen reagáltam. A lánc visszarakástól persze olajos is lett a kezem, amit csak nagyjából tudtam lemosni a házban.
A hátralevő 850m szintemelkedés első – 9%-os - része a tó feletti szerpentinkanyar sorozat, ahonnan gyakran nyílik szép kilátás a tóval díszített völgyre.

Rövid szusszanás után már másik, fentebbi és bentebbi völgyrészen következtek hosszabb egyesesek a hajtűkanyarok közt, immár csupán füves – így a havasokra panorámás – hegyoldalban. Meg kellett állapítanom: a vártnál nagyobb autóforgalom volt. 2450m-en értem fel a Weissseehez, ahonnan a hátralevő 3 km már 11-12%-os meredek. A tópartra sétálva csodásat filmeztem: idilli környezetben, tükröződő vízparton, jól mutató, piros baseball sapkás kislány játszott a víz szélén, mögötte szép hegyek, a közelében pedig békésen fekvő tehenek. Időközben egy idősebb nyugdíjas házaspár is érkezett, akik elég közel is merészkedtek a tehenekhez 1-1 jó fotó kedvéért. Előretekintve jól látszott az út további haladása, tekergése.

Ezután már elég kopár köves, esetleg picit füves terepen haladt a panorámaút: ahogy ívben kanyarodott egészen a végéig szép rálátást nyújtott a korábbi, lentebbi útszakaszra, a hajtűkanyarokra. A kaptató legvége kifejezetten hasonlított a Söldenből induló Ötztaler gletscherstrasséra: az emelkedő, a gleccser, sípálya és a felvonó.





A parkolóba érve fotózó és filmező helyet keresve a legjobbnak az épület teraszát találtam, a háttérben a gleccserrel és a hegyekkel, sífelvonóval. Önfotózás, körbefilmezés után benéztem az épületbe, de igazán tetszetős ajándéktárgyat nem találtam, a matrica meg túl nagy volt.
Talán épp nyeregbe ültem volna, hogy nekivágjak a lejtőnek, amikor észrevettem, hogy egyik pedálom négy csavarjának egyike hiányzik !! Az elmúlt 120.000km alatt egyszer sem történt ilyen velem, hogy egy csavar kicsavarodott volna, így jócskán meglepett. Mivel így értem fel, ideiglenesen – a kempingig - működhetett a dolog, de hosszú távon mindenképp meg kellett oldanom. Első körben az egyik csavart áttettem a hiányzó helyébe mert úgy véltem, jobb ha kívülről szorítom össze a belsejét a külsejével. „A francba! Járhatok utána, hogy megfelelő csavart találjak holnap!” – gondoltam.
A felérés előtti egyenesben csináltam még egy felérős filmet, majd – már ¾ 5 is elmúlt, mikor nekivágtam a lejtőnek. Menetközben is csináltam videófelvételeket, de itt-ott annyira szép volt a kilátás a délutáni fényekben hogy 1-1 fotóra is megálltam.


A völgy aljánál felvettem az ott hagyott, lezárt zárat, majd Prutztól már erősen robogtam Landeckbe, hogy elcsíphessek egy mielőbbi vonatot. Egy ideig még gondolkodtam, hogy megpróbálkozzam-e a Hahntennjoch (1894 m) hágóval, ám végül a 9 km-s szakaszon is 8,5 – 11%-os emelkedővel nem akartam esetlegesen túlterhelni a lábam, bár aztán meg….
Nem volt szerencsém, így csak fél 7 tájban ülhettem vonatra és 19 óra tájban érkeztem meg a haimingi kempingbe. Pár falattal talán kiegészítettem a landecki vasútállomáson elfogyasztott vacsorát, majd bőséges idő híján a lehető legrövidebb, de jócskán kemény edzőtúrára indultam. Ismertem már a Silzer sattel kaptatóját: 2005-ös túrám végén 1:20 alatt értem fel kb 715m-ről 1690m-re; a kaptató kb. 1500-1600m-ig végig 10-11%-os, szinte semmi forgalom nincs; ideális edzésre, vagy erőállapot-felmérésre, és mint utóbb tapasztaltam, a lejtőn – világossal – nagy sebességre is.
Mivel kilátás csak itt-ott akad a völgyre és csak annyira igyekeztem, hogy ne erőltessem túl magam, de azért hajtsak eléggé, de bírjam ameddig gondolom, így a 700m szintemelkedésen kívül és felmérésen kívül nem sok maradt meg emlékül. Először úgy gondoltam: kéne menni 300-400m szintemelkedést, hogy az 5-6 napos kint tartózkodást követően meglegyen az éves rekordom közeli 110.000 m szintemelkedés. Miután jó erőben megtettem 20-30 percet és láttam, hogy végig kb 800-850 m / óra szintemelkedés tempót hajtok, motivált, hogy ez a szám minél pontosabban meghatározható legyen, ugyanakkor egyre jobban szürkült, sötétben meg nem akartam lejtőzni 10%-oson. 20 percig 276 métert emelkedtem, fél óra alatt 415 métert, 40 perc alatt 545 métert (ez 818 m/óra), míg végül a visszafordulásul kitűzött magasságig – kerek időt nézve 685 métert emelkedtem, ami 822 méter / óra. Nem volt időfutam!
A lejtőn óvatosan jöttem, de még éppen lehetett látni, ugyanakkor nem ismertem fejből a kanyarokat, így e kettő figyelembevételével húztam a féket. Ha az utat ismertem volna, az alján bátrabb is lehettem volna, ám az utolsó kilométeren emlékem szerint így is 75 km/ó körül suhantam.
Kempingbe visszaérés után már érződött, hogy ma sem marad el a közeli bunkó szomszédok későig tartó dumálása, így sátram – vicces lehetett ! – a cuccok 80%-át kivéve, ám álló állapotában kb 100 méterrel húztam arrább, nyugisabb részre. Éjjel kiderült, még tovább – a kemping teljesen nyugis részére kellett volna költöznöm, mert az új szomszédok is a lakókocsijukon kívül dumáltak és csak ½ 12 körül tudtam elaludni.

Adatok:
Kaunertal túra:
Oetz TM: 26:42 DST: 12,1 SAV: 27,2 Átl pulz: 143
Végső meredek km-k kezd TM: 2:06:04 DST: 38,9 SAV: 16,2 Átl pulz: 145
Kaunertal (2750 m) TM: 3:34:04 DST: 50,8 SAV: 8,1 Átl pulzus: 146
Prutz TM: 4:43:31 DST: 89,8 SAV:33,7 Átl pulzus: 116
Landeck TM: 5:11:00 DST: 103,6 SAV: 30,1 Átl pulz: 132
Össz: AVS: 20,1 MXS: 67,6 Kcal: 3029 Szint: 2170 m

Silzer sattel emelkedőn edzés:
Laágazástól az 1418m-es ford-ig: TM: 50:58 DST: 6,5 AVS: 7,64 km/ó Átl pulzus: 154 Szintemelk: 703 m
Összesen: TR/D: 133,34 Szint: 2921 m


2010.08.27, péntek: Haiming – Sölden, majd Sölden – Rofen (2014 m) - Sölden = 95,41 km + minimum 1530 m szint
Ébredés után azonnal kíváncsian néztem ki a sátorból: vajon közeledik már a front, esőzóna ? Mennyi időm lehet még összepakolni és elindulni ? Szerencsére még szakadozott felhőzet, jó idő volt. Rendben elkészültem, megreggeliztem és még rövid öltözetben indultam útnak az Ötz völgyébe, ám a hosszú bringanadrág, és felső, esőkabát már elő voltak készítve. A völgybe fordulva viszontláthattam az útlezárásokat mutató táblát, majd az Ötz völgyi infópontnál Ötztaler radmarathon reklámtáblánál lefotóztam málhás bringámat: hisz a többi résztvevővel ellentétben túrabringával érkezem az Ötzire !

Nyugodtan, sietség nélkül hajtottam az ismerős úton, közben váratlan meglepetést ért: nem is emlékszem, hogy menetközben vagy egy kis megállásnál láttam meg az út szélső részén egy csavart. Kipróbáltam és éppen illett a hiányzó csavarhegyre! „-No akkor már ezért sem kell utánajárnom.”
Talán 15 km után tűnt fel először, hogy a hátam mögött már sötétedik, szürkül, majd tán már esni is kezdett. Kérdés az volt: mennyi időm van még? A völgyben hajtva mind több edző, átmozgást végző kerekessel találkoztam, nagyobb részük (alul mindenképpen) rövidben hajtott. Talán 1200m-re érve jött el a felöltözés ideje, majd az utolsó kilométereket már erősebb szélben tettem meg. Söldenbe érve előrefelé még szép idő sütött a hófoltos hegyen, ám érett már az eső. Egy útszéli információs táblánál 10 perc tanakodásba telt, mire felfogtam, hogy a korábban tévesen nézettel szemben nem a település központjában van a szállásunk, hanem még Sölden alatt, a település táblája előtt kb. fél – 1 km-rel. Gehörde falurészen belül szerencsésen sikerült megtalálnom a házat, ahol azt hiszem ¼ 1 tájban csöngettem. Kint már csepegett az eső, amikor a tulajnő kedvesen megmutatta az appartmanunkat (neve a neten: Apartman Gehörde), ami bizony tökéletes volt: a középen található, felülről tetőablak által is megvilágított hallt fentről lelógó növények is díszítettek. Innen nyíltak a szobák és a szintén tetőablakos konyha. A nappaliban kályha is volt, a két fürdőszoba egyike pedig – igaz most lezárt – jacuzzis volt.

Cuccaim elhelyezése után a városközpontba hajtottam bevásárolni és szétnézni, ám ott már elkapott az eső. A hosszúra nyúlt csapadék miatt kb. 1,5 órát várakoztam egy sportboltban, ahol a tavalyi Ötzi videója járt körbe: azt lehetett nézni. Meleg bringaruhát, -nadrágot még nem vettem, de hat Powerbart azt bevásároltam. Az esőben már a kerekesek is jobban beöltözve jártak, de akadt elég belőlük. Az eső megszűnte és vásárlás után talán 16 óra tájban értem vissza a szállásra, majd – a lehűlés miatt – már hosszú ruhába öltözve, 17 fokban indultam fél 5-kor egy újabb 2000-es völgybe, a 2014m magasan fekvő Rofenbe. Szépen sütött már a Nap, de elkelt a hosszú bringanadrág, sőt táskámban a lejtőre sapkát is vittem.

Zwieselsteinben kellett Nyugatnak letérnem, onnan viszont lankásabb lett az út; időnként röviden meredek, ám közte hosszabban lankás szakaszok jellemzik a völgyet Ventig. Az út rövid lejtő után visszaereszkedett a dübörgő, koszos patak szintjére és onnan ismét lankásan folytatódott. 1800m felett a levegő is hűsebb lett, az emberek is kabátban sétálgattak már, fel is vettem a fejpántomat. A völgy vége felé már havasokat, sőt gleccseres hegyet is lehetett látni. A rendes kocsiút Ventig tartott, onnan már csak egy korlátozott forgalmú, keskeny utacska emelkedett tovább – meredekebben – Rofenig (2014 m), ami pár házával, vendéglővel közlekedésileg a völgy végét jelentette.



Noha az elmúlt 2 nap kimaradt Idalpe és a Diga Finstertal két 2000m feletti aszfaltos út, ezzel a rövidke 2000-essel kárpótoltam magam. Vissza kell még jönnöm Tirolba !
Míg fotóztam, filmeztem, öltöztem egy bácsi szólított meg és erősítette meg, hogy csodás helyről van szó: azt mesélte, hogy 30-40 éve járt itt először és akkor még alig volt ott épület, parkoló sem volt, talán aszfalt sem.
A lejtőre bizony jól esett a sapka a fejemen; őszi időre beöltözve suhantam vissza Söldenbe, ahová három túrtársam – Berger, Orosz Csaba és Dani talán 7 - ½ 8 tájban érkeztek meg. Az este egy kis tésztafőzéssel és kellemes hangulatú dumával zárult.

Adatok:
Haiming – Sölden/ Gehörde: TM: 2:17:15 DST: 40,9 AVS: 18 Kcal: 1170
Sölden – Rofen- Sölden: TM: 2:02:05 DST: 41 AVS 20,3 Kcal: 1180
Összesen: TR/D: 95,41 Szintemelkedés: 1530 m

A tiroli túra útán/közben folytatódik az én beszámolóm is.

2010. szeptember 10. (péntek)

A szállásunk rendkívül egyszerű, de ugyanakkor kényelmes és tiszta volt. Mind az öten egy szobában voltunk, amelyhez saját fürdőszoba is járt. Elég jól kipihentük magunkat az előző napi fáradságok után és már kopogó szemekkel vártuk, hogy nyisson az étterem. A szállás árában ugyanis a reggeli is benne volt.
Nagyon bőségesen be lehetett lakmározni a kínálatból. Közben pedig a panoráma ablakokon keresztül az ébredező Maastrichot figyelhettük. A Maas-folyón időnként egy-egy uszály is elcammogott.

Jókora utazással célba vettük a Heuwelland vidékét. Ez a kis tájegység a belga-francia határnál terül el, nem messze a tengertől. Alapvetően sík terület, de van egy-két dombocskája, amit a BIG alapítók be is emeltek a kiválasztott csúcsok közé.

Kemmelből indítottuk meg a túránkat. Már elinduláskor érezhető volt a vidék különleges hangulata. Téglaburkolatos házak, kockaköves és macskaköves utacskák, gyönyörű teplomok.
http://farm5.static.flickr.com/4133/4992136787_3ba4824abc_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4154/4992744520_3e11492dff_o.jpg
Kicsit a világháborús filmek is eszembe jutottak. Az esetleges kérdezősködésünkre franciául reagáltak, de hamar váltottak angolra.

A Kemmelberg rögtön egy 23%-os táblával bíztatott bennünket ill. a macskaköves burkolatával.
http://farm3.static.flickr.com/2688/4068290418_e0074efb91_o.jpg
Felfelé még csak-csak elment, de lefelé nagyon óvatosan kellett rajta evickélnünk. Ezt az emelkedőt nagyon sok világkupa futam is érinti, így a BIG csúcsok egyik legnépszerűbb helye. A csúcsán van étterem, kastély és egy gyönyörű I. világháborús emlékmű is.
http://farm5.static.flickr.com/4103/4992743692_aef0e513c0_o.jpg

A dombocska után belevetettük magunkat ismét a táj nyugalmába és Loker településen keresztül
http://farm5.static.flickr.com/4148/4992741124_37d98b3461_o.jpg
értük el a következő emelkedőnket.

A Rodeberg már fel és le is aszfaltos. A meredekség itt "csak" 12%-os. A tetejéről pedig szép kilátás van a környékre.
http://farm5.static.flickr.com/4132/4992132077_21b8857dd8_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4105/4992133597_6a3374642c_o.jpg

Bár nekem már Hollandia és Belgium is újdonság volt, mert soha nem jártam ezekben az országokban, de az ezután következő franciaországi első vizitem különlegesre sikeredett.

Ugyanis alig léptem be Franciaországba máris megmásztam a rendkívül rövid dombocskát, a Mont Noir-t.
http://farm5.static.flickr.com/4111/5028754931_04792d91d2_o.jpg
Ez az emelkedő elég vicces volt a hosszával és a meredekségével, de azért örülök, hogy itt is járhattam.
A táj a lejtmenetben nagyon tetszett és egy gyönyörű kört megtéve visszaértünk Kemmelbe.
http://farm5.static.flickr.com/4154/4992738264_403d8f1363_o.jpg

Innen átutaztunk Franciaország egy közeli szegletébe és nekiindultunk a másik emelkedőnek a Mont Cassel-nek.
A dombocska tetején egy gyönyörű városka van.
http://farm5.static.flickr.com/4128/4992126299_cde28ea42d_o.jpg
Természetesen szinte végig kockaköves a burkolat.
A csúcsról nagyszerű kilátásban volt részünk. A távolban a száguldó TGV-t is megpillantottuk.
http://farm5.static.flickr.com/4149/4992735370_715fb4521d_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4092/4992735910_2b66e45b96_o.jpg

Szép napunk volt és örültünk, hogy elázás mentesen megúsztuk a bringázást.

Gábor, ez a két törpe francia miért BIG szerinted ?
Nehézségi értékük simán alulmúlja a hollandokat is:
A Mont NOir legalábbis mindnél kisebb nehézségű: 42.
A hollandok:
BIG pont nehezseg
Posbank 29 44
Italiense Weg 15 47
Oude Holleweg 20 71
Cauberg 39 58
Keutenberg 33 85
Eyserbos 33 85
Oude Huls 37 63
Gulpeneberg 44 54
Vijlenerbos 35 121
Dreilanderpunt 44 96