2010. évi túrabeszámolók

Örülök Gábor!

Nekem is hasonló élmény szokott lenni, amikor a bütykös kerekű MTB-ről átülök az országútira. Bár Te már láttad, de azért írom, hogy az is 25-ös külsővel van szerelve és szintén 12 kg.

Holnap "Transzcserháti műút 120" a terv.

TRANSZCSERHÁTI MŰÚT 120 TELJESÍTMÉNYTÚRA

A múlt heti „Vagdalthús túra” után ismét egy újabb következett. Az eddigi hagyományokhoz képest erre is készültem és úgy is alakultak a körülmények, hogy ezen is ott lehettem.

A túra előzménye, hogy a „Naszály lába 55” elnevezésű kerékpáros teljesítménytúra két – időben és útvonalban is – eltérő módon való megszervezése után, Vagdalthús – felbátorodva Bubu ötletén – idénre megtervezte ezt a nagyszerű, hosszú távot. A mostani útvonal ugyanis viselhetné a „cserhát összes” nevet is, mert szinte az összes Cserhátban található, aszfaltos emelkedőt meg kellett mászni a teljesítéséhez.

Végre a Salgótarjáni HKE túra szakága is több résztvevővel jelent meg, így négyes fogatunk összeállításából előzetesben a jó kedvre és a jó menetre is következtetni lehetett. Az SHKE indulók: Domonkos György, Puskás Aladár, Vincze Gábor és jó magam.

Már a nevezésnél a jelenlévőktől (Vagdalthús, Oláh Tamás és Párja) a megszokott kedvességet és gyorsaságot kaptuk. Az a ritka pillanat fordult elő fizetéskor, hogy Vagdalthús adott nekem pénzt, mivel volt nála egy olyan összeg, ami nekem járt még korábbról.

Fél tízkor rajtoltunk el és hamar ráálltunk egy viszonylag haladós tempóra. Szerencsére az útvonal abszolút a fejemben volt, így a navigációval nem kellett foglalkozni. Ez azonban nem mindenkinek volt ilyen egyszerű feladat. Az első ellenőrző ponton ugyanis két budapesti srácot értünk utol. Ők már Pencet is megjárták (8 km és 200 m szint), mert elnézték a keszegi elágazót.

Az ősagárdi dh – útminőség tekintetében - nem volt olyan vészes, mint gondoltam, így hamar leértünk Felsőpeténybe. Itt kezdődött egy másik indulónak az eltévedéses menete. Ő ugyanis erősebb volt, mint mi, de nem akart hozzánk csapódni, inkább megelőzött bennünket, de az elágazókban sajnos rendre rossz felé fordult. Ebből adódóan elég sokszor találkoztunk és ez főleg abból állt, hogy ő megelőzött bennünket. A teljesítménytúrázás bizony nem verseny, itt az erőnlét nem elég a jó teljesítéshez, hozzá kell még tenni a megfelelő tájékozódást is.

A két budapesti srác viszont egy darabon mellénk szegődött. Jókat beszélgettünk és kiderült, hogy ők „saját lábon” vannak oda-vissza. Tehát a mai kör a teljesítménytúrával együtt olyan 300 km lesz nekik. Ők szívesen elfogadták a segítségünket. A romhányi kereszteződésben meg is lepődtek, hogy mi csak így lendületből fordulunk. Megnyugtattam őket, hogy nekem már sikerült Nógrád megye összes közútját bejárnom, így nem jelentenek problémát a kereszteződések felismerése. Egyébként – szerintem – Vagdalthús nagyon szépen kiírogatta azokat, mert az tény, hogy mondjuk Magyarnándorba beérve az embert mellbe vágja a „Balassagyarmat vagy Aszód” kérdés, hiszen neki egyik sem jó, mivel Cserháthaláp felé igyekszik.

Kétbodonyban Sárik Petiéket előztük meg, aztán még a szenti szerpentinig együtt mentünk a budapestiekkel, akik ott technikai szünetet tartottak. Innen már kezdett jó meleg lenni és következtek a „combosabb” emelkedők. A herencsényinél – az Aranycsengő országúti versenynek köszönhetően – még ajándék információk is voltak az aszfalton a hegy hátralévő hosszából. Itt egy nagyon kellemes lejtmenet következett, ami ráadásul árnyékban futott. Legnagyobb meglepetésünkre itt egy „hazai” – tehát Salgótarjáni HKE csoport mászott ellenkező irányból, akikkel boldogan üdvözöltük egymást.

Cserhátszentiván körül voltak érdekesebb emelkedők, de aztán jött a nagymező-pusztai, ami már az egyik legmagasabb volt a mai napiak közül, hiszen közel jártunk a 400 méterhez. Innen jött a kozárdi dh. Én eddig ezen a hegyen csak felfelé voltam és mondhatom, az igazán megizzasztott. Ehhez mérten sejtettem, hogy itt nagyon fogunk majd menni. Ez be is jött, mert az órám 70,4 km/h-t jelzett max. sebességre. A Faluházban nagyszerű vendéglátásban volt részünk. Mangalica zsíros (!) kenyér, szilva és ásványvíz. Innen nagyon nehezen tápászkodtunk fel, de azért lassan megindultunk.

Kisebb pihentető szakasz következett Szarvasgedéig, ahonnan aztán beindultak ismételten az emelkedők. Innentől minden falu után egy-egy komolyabb hegy jött. Itt már azért érezhető volt némi fáradtság, de a megfelelő frissítésekkel, ezeken a hullámvölgyeken is túllendültünk. Tettünk még egy kitérőt Szirákon a kastélynál, ahol ismét találkoztunk olyan indulóval, aki még Kozárdnál előzött meg bennünket.

A két utolsó hegy tartogatott még izgalmakat, hiszen mindkettő 11%-os meredekséggel indított. Itt már azonban nem hátráltunk meg és jó kedvűen értünk be a nézsai célba.

Megkaptuk az elismeréseket és egy-egy tál babgulyást. Jellemző Oláh Tamás figyelmességére, hogy a finom étel mellé már hozta is nekem a korsó üdítőmet. Már nagyon ismer engem.

Nagyszerűen éreztük magunkat és örülök, hogy négy fővel részt tudtunk venni ezen a színvonalas rendezvényen.

Mért adatok:
Táv: 117,1 km
Szintemelkedés: 1195 m
Idő: 4.58’
Átlag: 23,8 km/h
Max. sebesség: 70,4 km/h
Átlag pulzus: 137 bpm
Max. pulzus: 175 bpm
Kalória: 2706 kcal
Átlagos pedálfordulat: 82 cad
Maximális pedálfordulat: 104 cad
Átlag hőmérséklet: 26 C
Minimális hőmérséklet: 19 C
Maximális hőmérséklet: 31 C

Sugárzik a beszámolóból a jól sikerült nap, kellemes élmény volt érzet :-)
Gratulálok!

gyorgyigabor wrote:

Sugárzik a beszámolóból a jól sikerült nap, kellemes élmény volt érzet :-)
Gratulálok!

Köszi!
Igen, nagyszerű bringázás volt!
Nagyon jó társaságban, jó időben, gyönyörű tájakon és kihívást jelentő útvonalon.


Emlegettünk, hogy mi vár Rád egy hét múlva!
Hajrá!

:-)
Lenne már egyértelmű meteoelőrejelzés !
A sok előrejelzés egyik fele álomba illő időt ír (27-29 fok napsütés INnsbruckban), a másik fele meg 20-23 fokot INnsbruckra reggel még esővel, ami 2000m-re azért kicsit hüsi, bár nem tragikus.
Ezen kívül a szombati túra után talán van elég önbizalmam edzettségileg , hozzátéve majd az ottani hangulatot és bizonyításvágyat..... és élményt, ami mindig feltüzel :-) Eddig jól sikerültek a nagy megmérettetések.....
IZGI LESZ :-) túrabringával.... viszont azért olyanokat látni a videón, hogy többen hátizsákkal mennek. Én inkább csomagtartóra rakom :-) a sárvédő meg eső esetén jól fog jönni, azért nem bánom, bár inkább ne legyen eső :-))
Néztem most olasz előrejelzést is, du naposnak tűnik, de Vipitenoban is csak 20 fok, azaz hágón inkább 14 fok körül, este Timmelsjochon akár 8 fok.
Bár ha nincs eső, boldog lennék 23 fokos völgyi idővel is.

OLyan ez nekem (Bár ide nem volt belépőfeltétel)? mint akinek nagy álma, hogy eljusson a Hawaii ironman-re. A bringásoknak ez a "Hawaii ironman" :-)
Egy álom válhat valóra......

gabor kreicsi wrote:

Emlegettünk, hogy mi vár Rád egy hét múlva!
Hajrá!

gyorgyigabor wrote:

Egy álom válhat valóra.....

Úgy legyen!
Azért vigyázz magadra nagyon!
Hátszelet és jó időt!

gyorgyigabor wrote:

Igazán szépek, de én kiváncsi lennék részletekre is, bármily élményre, tapasztalatokra, mi tetszett, mi nem. Látom az idő király volt :-) és hogy voltatok Madonna Ghisallon is, bár mintha nem lett volna kép az ottani bringás múzeumról !

Hopp, most nézem nem reagáltam. Hosszú élménybeszámolóba nem kezdek most bele, csak hirtelen ami eszembe jut.
A tervet nagyjából ismered, valaki említette a csapatból, hogy megküldte "véleményezésre". Nos, az álomszerű lett volna, ha sikerül, de így sem panaszkodhatok, ez a tíz (vagy inkább 9) nap volt az eddigi legnagyobb bringásélményem, alig van bennem hiányérzet (erről később).
A kilenc nap alatt én 1002,6 km-t tekertem, kb. 19-20.000 m szinttel. Utóbbi utólagos számítás, mivel azon a bringámon nincs magasságmérő. Ebben volt 13 BIG, 8 2000 m felett, egy pedig 2500 felett (Gavia). Ezen kívül voltam még 6 komolyabb hágón, ami hol az útvonalba esett, hol csak úgy egy esti tekerés során kerestük fel.
Annyit mindenképp el kell árulnom, hogy a csapatból nekem volt a legkönnyebb dolgom, mivel amúgy is csupán 3 outis volt, és elég szabadkezet kaptam, kötetlenül mentem jobbra-balra, míg Csabának többször a csapattal kellett tartani, ill. szervezni. Azért a tehetségemhez mérten próbáltam segíteni, ahol tudtam.
Sokan voltak nehéz túragépekkel, montival, nagy csomagokkal, és bár irigyeltem a lassabban elfogyó áttételeket, a hozzácsatolt súlyt nem, szóval minden tiszteletem az övék.
Az időjárás eléggé rendben volt. Az első nap gyönyörű tiszta volt, aztán egyre inkább párásabb és melegebb. Én egyszer sem áztam el, a többiek is csupán egyszer, az utolsó nap, a Staller Sattelen. Én akkor gyorsan átlógtam a passo Furciára, úgyhogy páholyból néztem az esőt Annyira meleg volt, hogy nagyrészt a szabadban aludtunk, csillagsátor

Amik nagyon tetszettek:
Első nap, Sella Ronda, gyönyörű kör, áhítozva néztem a hegyeket, gyalog is jó lenne egyszer eljutni oda. Rengeteg szebbnél-szebb olasz bringa, a nyugdíjas-csoportok csak úgy libegtek mellettünk. Késő du. még fent voltam a passo Giaun. Ez az egyik legszebb élményem, mivel szinte üres volt a hágó már, forgalom 0. Ezt a hágót éreztem az egyik legnehezebbnek is, a folyamatos emelkedőjével. Utána a Falzaregot már nem mertem bevállalni, mivel biztos, hogy sötétben kellett volna lejönnöm. Egyébként ez volt az egyetlen alkalom, hogy lefelé szélkabátot kellett vennem, szóval nem voltak hidegek.

Második nap Fedaia volt, ez volt a legbrutálisabb, a monoton, egyenes durva emelkedőjével. Billegtem felfelé 6-8-cal, és többnyire fel sem mertem nézni. Folyt rólam a verejték, miközben tűzött a nap a katlanban. A szerpentines rész sokkal kellemesebb volt, a 15%-os részek ellenére. Utána élménybringázást tartottam a passo Manghen kezdetéig (bár kemény pofaszél fújt), sajnos többre nem volt idő. Ez is szép nap volt.

Harmadik nap lazára sikerült, nagyon meleg lett a Garda-tó felett, de a szállásunkat meglátni óriási volt a Cima Brenta alatt, fotón visszaadhatatlan panoráma (DSC0050 egyébként). Innen, Dorsinóból is volt egy kis esti örömbringázás, ez is jól esett a Molvenoi tározó partján, síkon vezettünk egymásnak Csabival 32-40-nel pár km-t.

Negyedik nap innen mentünk át először Val di Genováig, ami nagyon szép völgy, engem valahogy mégsem fogott meg annyira, talán a nagy turistaforgalom miatt, főleg az alsó része feledhető. Fent a réten viszont ejtőztem egy órát a hegyek közt, amíg jöttek a többiek is sorban (ők többször megálltak a látványos helyeken). Szerencsére Csabit sikerült meggyőzni, hogy lábon menjünk át a szállásunkig, Dimaroig, ami aztán mint kiderült, azzal járt, hogy magasabb hágót kellet mászni, mint a Val di Genova, úgyhogy nem unatkoztunk. Itt fenyegetett minket még az eső, de jelentéktelen lett végül, egy-két perc, el sem áztunk.

Ötödik nap jött a Gavia, az éjszakai gyenge hidegfront miatt fent kicsit szeles és hűvös. Nem tett rám különösebben mély benyomást, kicsit lélektelen hely volt. Most így utánaolvasva ez azért így mégsem igaz, lehet, hogy csak a hideg szél miatt. De a másik oldal valahogy barátságosabbnak tűnt. A fenyvesben vezető egysávos szerpentin az nagyon kellemes. Ami még megfogott, az a fotók a menedékházban a Giróról! Kétméteres hófalak között, rövid mezben, kemény. Épp valami amatőr verseny volt a másik oldalról, volt, aki gyerekutánfutóval tekert fel No, innen megint maszek útra indultam, Foscagno, Bernina, meg ami közbe esik. Mondanom sem kell, nagyon jól éreztem magam, bár Livignoig nagy volt a forgalom. Innen ez az útvonal nem is nehéz, gond nélkül körbeértem. A Bernina-hágón megint szinte egyedül voltam, ott sem jártak az autók. Tiranoig aztán hatalmas gurulás volt a Poschiavo völgyében. (Ez volt a leghosszabb, bár a tározó pár km-re megszakítja.)

Hatodik nap csak a passo di San Marco fért bele a programba, meg egy kis örömbringázás végig a Comoi-tó egyik partján a szállásig, Airunoig. Olaszországban csak itt találkoztunk szúnyogokkal, kárpótlásként jó sokkal A hágó szép volt, de az uccsó 2 km-t kivéve csúnyán meleg.

Hetedik nap lazára volt tervezve Madonna del Ghisallo miatt. A kis templomban hátborzongató élmény volt látni Coppi, Mercxx, Bartali bringáit és a balesetes Casartelliét. A múzeum már csak hab a tortán. Késő du. a szállásról még kirándultam egyet, teljesen véletlenül belebotlottam a Muro di Sormanoba...nem tudtam, miről van szó.

A nyolcadik nap buszos problémák miatt nem jutottunk el a Stelvióhoz, ez az, ami miatt hiányérzetem maradt. Így egy könnyebb kirándulást csináltunk, olasz fagyival, miegymás... Du. azért még meglátogattunk egy "noname" hágót a Comói-tó felett Csabival, amit egyébként passo di Valcavának (1340 m) kereszteltek. Volt 18%-os tábla Jólesett. Találtunk egy kápolnát is előtte, hasonló meredekségekkel. Minimum. Táblát nem mertek kirakni Mégsem aludtam jól, mert a szúnyogos szállásunk volt. Ebből lassan tényleg beszámoló lesz.

Nohát a kilencedik tekeréses nap, ami ugye a tizedik, szóval lassan indulni kellett, jött a Staller Sattel. Az út második része, a sorompótól nagyon frankó, azt élveztem. Lefelé, már a tó után csúnya sebességrekordot állíthattam volna fel, ha nincs a pofaszél, meg engedem is neki. A Furcia már kicsit szomorkás volt, tudtam, hogy az utolsó, különösebben nem is látványos, nem is nehéz, persze ahhoz viszonyítva, amihez szerencsém volt.

Írok majd az Ötziről,
egyelőre az eredménylista már fent van,
itt a magyaroké, köztük több BIG taggal,
http://services.datasport.com/2010/velo/oetztaler/LANDH.HTM

Akikkel egy csoportban, szálláson voltunk, az a 7 fős csapat 100%-ban, 7 fővel teljesítette ÁLMÁT - a szlogen szerint. ÉLetem egyik katarzisélményét élhettem meg. Először 1993-ban láttam róla videót és gondoltam rá, hogy majd talán egyszer.... és most VALÓSÁGGÁ VÁLT !

illetve feltöltötték a BEST of képeket, melyek közé az enyém is bekerült (utsó oldal):
http://www.sportograf.de/bestof/705/index.html


Végül igaz kormoly akadályokat követően, de mindhárom idei bringás célom sikerrel vettem.
De azért nagy mák kellett: előtte nap is esős-napos idő volt, majd a marathon napján reggel ugyan 7 fok, de napközben osztr oldalon napos-hűs, majd olasz oldalon ideális bringázó idő. Mára megint jött eső és trutyi idő, már 1700m-en hóval !!

GyG

Balázs, köszi az sms-ed, nagyon jól esett mindnekinek - felolvastam a társaságnak és ez is hozzájárult a 100%-os sikerhez :-))

Szia Gábor! Már reggel 7-kor néztem az eredményeket, és láttam, hogy mindenkinek sikerült, gratulálok Nektek!

Tirol 2010. augusztus 19-26.

Ezt a hetet az időjáráshoz igazítottam, nem akartam vakvágányra futni. A Belga túra óta nézegettem a Tiroli időjárást és erre a hétre volt egymás utáni napokra napos, nyári idő jósolva. GYG még biztatásként augusztus elején átküldött egy augusztus 6-i fényképet a Stelvio-ról, amin 30 cm hó borította a hágót. Nem nagyon örültem a látványnak, bár erősen reménykedtem, hogy augusztus második felére jó idő lesz, hiszen nem véletlenül rendezik minden évben augusztus utolsó hétvégéjén, idén augusztus 28-án az autómentes napot a Stelvio-n, a maratont meg másnap az Ötztal-ban.

Csütörtök: Részlet a 17-es túrából, Sellraintal.

Az első napra csak egy mászást terveztem bemelegítésként, a Kühtai-t, mint neve is mutatja jó sok tehénre számíthat aki ide vetődik, bár ilyen alapon akkor az összes hegyi hágó megkaphatná ezt a nevet ugyanis tavasszal a falvakból kihajtják a hegyekbe Ausztria szerte a teheneket, amik majd csak télire térnek vissza az otthoni istállóba, ekkor kapják meg a gazdák a tehenük után az őket megillető sajtmennyiséget is. Fölfelé 28 fokot is mértem, de még fönt is kellemes 16 fok fogadott és ahogy ígérték volt ragyogó napsütés is. Keletről haladtam nyugatnak pont fordítva ahogy a maraton, de pont úgy ahogy a nagykönyvemben (Die schönsten Alpenpässe mit dem Rennrad, 40 ausgewählte Routen) megvan írva. A könyv leírásaiból egyébként négyet csináltam meg 17, 18, 27, 28, emellett még GYG túraleírásaiból informálódtam. Sokszor gondoltam rátok, maratonosokra pl.: lefele száguldva Ötz irányába, na itt nem lesz könnyű feljönnötök, Ötz előtt nagyon meredek, nekem jól esett.

Péntek: Részlet a 18-as túrából, Silvretta-Hochalpenstrasse.

A második napra tervezett három mászásból kettőt sikerült csak megcsinálni, egyébként is változtattam a még itthon nehézségileg felépített napi sorrenden. A reggeli indulások kicsit eltolódtak, az itthoniakhoz képest, a kényelmes kiadós reggeli után következhetett a Silvretta. Landeck-ből (817m) nem a nagyon forgalmas Trisanna folyó völgyében az országúton indultam el, hanem az akkor még nem remélt 1136m magasan található Tobadill irányába „vágtam le” az utat. Ajánlom mindenkinek ezt a kis kerülőt, főleg lefelé tetszett a keskeny kanyargós út a hegyoldalban, aztán sajnos a forgalmas úton kellett folytatnom az utam. Egy helyen a galériát bontották, javították GYG is említi ezt az útépítést, igaz azóta eltelt 4 év, mindegy nekünk építik, ahogy hirdetik az útszéli táblák is, igazából az autók felvert pora zavart csak. Innen egy falunyit egy montis mögött tettem meg és tényleg semmi komolyabb emelkedő nem volt a fizetős kapuig, leszámítva a kis kerülőmet. A táj még pazarabb lett, ami jobban doppingolt minden isotóniás italnál. Fönt leírhatatlan táj: tó, gleccser. Nézegettem a pár hónapja vett hátsó fékpofáimat, hát nem sok jóval biztattak, de leginkább a hátsó váltóm - ami a pakolásnál elhajolhatott, így a legnagyobb fogaskereket nem tudtam használni, mert a váltó beleért a küllőkbe - miatt döntöttem úgy, hogy leérve keresek egy szervizt. Kicsit féltem a következő átlag 7,5%-os Hahntenjoch-tól (az átlag 8%-osnak írt rövid szakaszok, mint pl.:Hochkar nekem eddig nehéznek bizonyultak), illetve a másnapi Stelvio-ra remek állapotú bringával szerettem volna menni. Zams-ban Péter, Peto nevű bringaboltjában http://www.petobike.com 10 perc várakozás után minden probléma megoldódott, kaptam egy-két jó tanácsot, aztán irány Imst. A völgy igen csak be volt borulva és bizonyos részein lentről látni lehetett, hogy esik az eső, gondoltam a Silvretta-n átélt meleg után jól fog esni egy kis hűsítő eső. Azért erősen bíztam benne, hogy nem fog elkapni, és néztem is a föntről jövő kocsikat, hogy vizesek-e, járt-e az ablaktörlőjük. Fél óra kerekezés után aztán elkezdett csöpögni, számításaim szerint ekkor még 1-1,5 óra út volt hátra a csúcsig. Végül is egy órát mentem felfelé szakadó esőben, hátsó zsebeimben egy pár térdmelegítővel, amit fönt csuromvízes nadrágom alá azért gyorsan felhúztam, a plasztikkártyáimon kívül minden elázott, az elfogyasztott aznapi 6 l folyadék mellé kaphattam ezt a 20-25 mm esőt, majdnem annyit, mint amekkora havat a Stelvio-n augusztus 6-án mértek. Lefelé többször meg kellett állnom, 12 fok volt és szó szerint vacogtam a vizes ruhákban. Megnyugodtam mikor bevillant, hogy a kocsiban lesz egy száraz nadrág meg póló. Este kihasználtam a szálláshoz járó kártyát, amivel ingyen lehetett igénybe venni a csöppnyi település uszodáját este 10 óráig.

Szombat: Részlet a http://www.dreilaendergiro.at/de. maratonból, a 27-es túra, az alpesi utak királynője, a Stilfser Joch.

Az előzetes tervektől eltérően elérkezett a nagy nap, a kerékpárosok Mekkájának, helyesebben Jeruzsálemének, Rómájának a meghódítása. Prad –hoz közeledve egyre több lett a bringás, a településen pedig szinte minden parkolóhelyen készülődő keresztes lovagok, akik az utolsó igazításokat végezték vértjükön. A jó idő és a hétvége nem csak bringásokat vonzott ide, rengetek autós, motoros nyomta a gázt fölfelé, eredetileg hétköznapra terveztem ezt a napot pont a pláza érzés elkerülése miatt, de inkább a nagy forgalmat választottam mint a hétfőre, keddre előrejelzett kicsit megint csapadékos időt. Semmi gondom nem volt a motorizált járművekkel, nagyon korrekten kivártak az előzésekkel, igazából a sokszor véget nem érő 20-30 motoros süvítése volt zavaró. Sokkal inkább a tájjal voltam elfoglalva, az jobban lekötötte a figyelmemet. Többször megálltam fényképezni szerencsére mindig ilyenkor mentek el a női „versenyzők”, akikből nem kevés volt. Egyszer „üldözőbe” is vettem egy jobb popsit (táj a tájban), sajnos a több kilométeres üldözés után pont a Hotel Franzenshöhe-nél sikerült utolérnem 7-8 km/h túratempómmal, ahol ismételten fotózni, illetve üres kulacsaim megtöltésére álltam meg. A 48 kanyarból még 22 hátra volt a hihetetlen tájban, hiába minden korábban látott fénykép a hegyoldalról, páratlan élményben volt részem. A fönti nézelődéssel két órát gyönyörködhettem a szerpentines sziklafalban és csak nagy nehezen tudtam elszakadni a látványtól, a Tibethütte-től, a kápolnától, melynek tövében a Fausto Coppi emlékmű áll. A hegy másik oldala nagy meglepetésemre teljesen más képet mutatott Bormio irányába, nem kietlen sziklák, hanem zöldes, barnás alpesi legelők borították a hegyoldalakat, melyekbe mintha maga a Teremtő festette volna bele a szürke utakat. Svájc irányába mentem tovább, a körülbelül 20m szintemelkedéssel elért Umbrail (2503m) hágón megvitattam egy idősebb túrabringással a ránk váró aszfalt nélküli szakasz hosszát, ami szerinte igen rövid lesz. Én egy 6 km-es szakaszra számítottam, ezek után döntse el mindenki, kinek mi számit rövidnek, hosszúnak: kereken 2 km-t mértem az igen jó állapotú, leginkább földútra hasonlító szakaszra, amit még vízátfolyások sem szabdaltak. Második kerékpáros svájci hágóm, az Ofenpass be kell vallanom nem tetszett, a Stelvio mellett nagyon eltörpült, másik oldalát pedig idő hiányában már nem tudtam megismerni.

Vasárnap: a http://www.gletscherkaiser.at/ teljes útvonalán, megtoldva a Pillerhöhe-vel.

Szerettem volna már pénteken Wenns-ből feljutni a Pillerhöhe-re, ahonnan csak 8% az átlagmeredekség, de akkor sajnos gyorsan elszállt az idő és erre már nem volt lehetőség. Így viszont a szállásról Prutz bizonyult logikus kiindulási pontnak, ahonnan az átlag meredekség 9%, de mégsem 11%, mint Fliessen-ből. Rögtön az elején keményen elkezdett emelkedni, ami még meredekebb lett és kilométereken át ki is tartott, szégyenszemre sokszor 7km/h alatt tudtam csak haladni, viszont az Inn völgyébe egyre jobban be lehetett látni. A fönti részen az út egysávosra szűkült le és fenyőerdőben folytatódott, amik legalább egy kis árnyékot adtak az addigi rétekhez képest. Fölérve nem találtam semmit, majd szerencsére egy hölgy bringás bukkant föl, aki elmondta, hogy menjek csak bátran tovább lefelé 1 km-t, majd utána jön még 1 km emelkedő és ott lesz a Pillerhöhe, így is lett. Kicsit csodálkozott, hogy még aznap fölmegyek a Kaunertal 2750m magas pontjára. Feichten-ben megtöltöttem kulacsaimat a még hátralévő 28km-re, ami sajnos nem tartott ki, így a csúcs alatt lévő tengerszemeknél autós hollandok segítettek ki egy fél liter vízzel, teljes természetességgel adták, nekem meg az életemet mentette meg. Mire felértem fönt már minden zárva volt, így ugrott az eltervezett meleg étel, meg a pohár Radler. Előnye annyi volt a dolognak, hogy szinte alig volt ember a csúcson, talán, ha négy kocsinyi. Élveztem a gleccser tövében való ücsörgést és nem is nagyon akartam lejönni, hihetetlen volt a nyugalom, a forgalom fölfelé összehasonlíthatatlan volt a Stelvio-n tapasztalttal. Nagyon jó meleg idő volt még este 6-kor is, szerintem már 1 órája is fönt voltam, amikor visszaindultam. Lefele az 1,5-1 óra alatt talán ha két kocsival találkoztam, viszont annál több tehénnel, amik az úton bóklásztak. Gyönyörűek voltak az esti fények, majdnem minden kanyarban megálltam fényképezni a sziklákat, a szerpentineket. Hallgattam a patakok csobogását, a tehenek bőgését, a madarak vijjogását, és a csendet a minket körülvevő teremtett világban.

Hétfő: Részlet ismét a 17-es túrából, a Stubaier Alpen.

Újabb részlet bebringázása a könyvemből és egy kis dilemma az időjárás körül. Hétfőre, keddre változékonyabb idő jött, osztottam szoroztam és nekivágtam. Az Ötztal-ban gyönyörű napos idő volt, mikor Huben-t elhagytam. Sölden-ben már nagy reklámfelületeken hirdették a maratont, a településeken pedig a jövő hétvégi útlezárásokra hívták fel a figyelmet. Följebb érve többször egész komoly szembe szelet kaptam és a hegycsúcsokon megjelentek az egész napot meghatározó felhők. Valamikor itt csatlakozhatott hozzám egy Stuttgart-i fiú, aki pár napra átugrott, hogy kicsit megnézze a terepet mielőtt nekivág a maratonnak, mert még nem járt ő sem erre. Egészen a fizetős kapuig mentünk együtt, az ezt követő rövid lejtőn megint igen erős szél fújt, majd beérve a sziklák közé zord lett az idő. Egyvalamit nem raktam csak el, a térdmelegítőimet. A hőmérséklet fönt 11fok volt köd és kellemetlen szél. A menedékházban az ott dolgozók azt mondták még nem fog esni, és a Jaufenpass-on is hasonló az idő, mint itt a Timmelsjoch-on, ezen információk birtokában kicsit bátrabban indultam tovább. Lábaimra felhúztam a karmelegítőket, a térdeimhez meg a jobb szigetelés érdekében beraktam a nálam lévő papírokból egy-egy darabot. Irány Olaszország, több rövidebb kivilágítatlan alagút is volt, az út minősége nem volt tökéletes, ezért csak reméltem, hogy nem megyek kátyúba. Lejjebb érve szorgosan aszfaltoztak az olaszok, úgyhogy nagyrészt jó minőségű, újonnan aszfaltozott úton értem le a völgybe, ahol fülledt 26 fok fogadott. Ismét egy némettel kezdtem meg a felfelé tekerést, akinek szintén a családja segített be autós kísérettel. Hol én álltam meg vizet venni, majd értem utol, amint egy vízesés tövében feküdt, így egymást kerülgetve, a csúcs előtt nagyon beborult, minden esetre nagy szerencsénkre igaz felhőben, de szárazon értünk fel. Forró csokoládé, méretes torta elfogyasztása után újabb beöltözés majd irány tovább le a völgybe a Brenner hágó irányába. Kicsit sajnáltam, hogy a 40 km-es lejtést Innsbruck-ba, már csak a kocsiból élvezhettem.

Kedd: Esőnap

Reggel az előrejelzéseknek megfelelően hatalmas zuhé volt, majd felszakadozott a felhőzet és csak késő délután jött újabb eső. A napsütéses időt kihasználva gondoltam felrohanok az átlagban 9,1% meredek Möseralm-ra. Szállásadóim azt az információt adták, hogy nincs végig aszfaltozva, a fönti szakasza Fiss-től murvás lesz. Szerencsére nem így lett. Fiss-ig 10 számozott hajtűkanyar vezet, majd innen a felvonók alatt, a bobpálya mellett, autóforgalom elől elzárt részen kanyarog egy igen keskeny aszfaltozott út, sokszor meredekségével megközelítve a Koppenberg-et. Fönt a gyerekeknek élményközpont vizes park, hó, bobpálya, ami 1400m-re jön le a felvonók tövébe, gyorsan letámasztottam a pénztárnál a bringát, 8 perc alatt le a bobbal, vissza a bringáért felvonóval, majd száguldás lefelé a kerékpárral a délutáni eső elől.

Szerda: a 28-as túra, Kanton Graubünden.

Szerdára ismét napos időt ígért az előrejelzés, így jöhetett a svájci, a 28. túra a nagykönyvből. Susch felől kapaszkodtam felfelé a Flüelapass irányába, hamarosan társam is lett, egy Bern-i fiú személyében, akin egy kb. 20 l-es hátizsák volt, beszélgetésünk során kiderült, hogy ő is egynapos túrákat csinál, a hátizsák csak félelemből volt vele. Igazából nem értettem mitől félt mert egész nap zavartalan volt a napsütés. Többször megálltunk fényképezni, ahogy ő mondta: hiszen turisták vagyunk. A csúcson elbúcsúztunk, ő vissza ment Susch-ba, onnan fel az Ofenpass-ra, én pedig folytattam a túrámat Davos irányába. Két dolog nehezíthette volna a további szakaszt, a bizonytalan hosszúságú alagút, valamint a GYG által írt rossz minőségű út az Albula környékén. A kivilágított Landwasser alagútra még lámpákkal is készültem, előtte volt még két galéria, ahol építkezés miatt megállították a forgalmat, az irányító ember ajánlotta is, hogy tegyem föl a lámpáimat. A hossza 2,7 km volt, még a Flüelapass-on felvett térd-kar melegítők rajtam voltak, ennek ellenére igen hideg volt az alagútban, szerencsére a forgalom nem volt nagy, csak 2-3 járművel találkoztam. Borzasztó élmény zárt helyen a motorzúgás, már több száz méter távolságból olyan érzése van az embernek, hogy mindjárt áthajtanak rajta. Az alagútból kijövet pár kilométer emelkedő után ismét tovább lejtett az út, ahol egy nemzetközi férfi trió ért utol (kanadai, müncheni, svájci). Brunóval, a kanadaival mentem elől több kilométert, aki megdöbbenésemre szívesebben repül inkább Európába bringázni, a keleti partról szinte ugyanannyit kell repülnie Európába, mintha a hegyes nyugati Kanadába repülne, itt Európában pedig még jobban is főznek. Fölfele csak 2 km-en volt építkezés de ott is csak pár méteren nem volt még meg az aszfalt, Bergün–től pedig az út igen keskeny lett, ez csak még hangulatosabbá tette a tájat, és szinte semmi forgalom nem volt. Az utat többször keresztezték a vasúti sínek, hol hidakon, hol alagútban vágták le a meredek hegyeket. Mire felértem a csúcsra már pont zárni készültek, meleg ételt már megint nem sikerült ennem, viszont egy süteményt még kihoztak. A ragyogó napsütés ellenére jóval hidegebb volt egész nap, mint Olaszországban vagy Ausztriában, itt a csúcson is csak 14 fok volt, pedig a Tiroli csúcsokon, amik még ráadásul pár száz méterrel magasabban is voltak 10-12 fokkal melegebb volt. Majd elindultam visszafelé, Susch-ig közel 40 km lejtő várt rám, az előzetes számításoknak megfelelően pontban 7 órára értem a kocsihoz.

Csütörtök: búcsú a gleccserektől, Grossvenediger, Grossglockner a Salzach völgyéből.

Hazafele még a Gerlopass-t másztam meg, legmeredekebb része rögtön Zell am Zitter után volt, de most már nem féltve térdeimet - amik nagyon jól viselkedtek egy hétig – 10 km/h fölött mertem tekerni. Az 1507m magasságot több mint 22 km után értem el, a 1628m magas pontig meg szerintem, úgy 30 km-t is meg kellett tennem. Kevéssel a fizetős kapu előtt nagy meglepetésemre hófoltok voltak az út melletti árokban, a távolban pedig a beiktatott esőnap miatt elmaradt Speicher-Zillergründl a Ziller folyó völgyében, a fölé magasodó 3000-es hegyein pedig csillogott a gleccser a ragyogó napsütésben.

Most méricskélem a szennyest, az egy hét alatt elhasznált ruhákat és nagy örömömre az egy hétre szükséges cuccokkal beleférnek a 21literes hátizsákomba, kb.: 6 kg. Ennek pont a felét sikerült egy hét alatt leadni testsúlyomból, tehát a túra végére már csak 3 kg pluszt jelentett volna. A jövőre nézve, ezt jó tudni, ha nem ilyen autós csillagtúrákat akarok csinálni, hanem folyamatosan haladni. Mert tervek lennének, csak sajnos elszóltam magam, hogy most újabb öt évre feltöltekeztem tájilag.

Mindenkinek gratulálok az Ötztal Marathon teljesítéséhez!
Igazán nagyot mentetek!

Azon a hétvégén én is kint voltam Ausztriában, de nagyon sajnáltalak benneteket. Igazából azt gondoltam, hogy el is maradt a verseny. Nekem két különálló hegy is elég volt ebben az időben.

KÖSZÖNJÜK !
(Kint Ábrahám Balázs küldött nekünk sms-t az is tök jól esett, de asszem Supitz Feri meg facebookon üzent, mind jól estek :-)

Csalóka, mert végül 100%-osan bejött, amit a meteo kb 1 nappal korábban írt: a két esős, rossz nap közt lesz egy szárazabb, naposabb. Bár vasárnapra is mondtak esőt, az elmaradt (amerre tekertünk, így végül a lehetőségekhez képst szuper időben tekerhettünk. Reggel mondjuk csak 7 fok és Küthai felé is, de aztán az olasz oldalon a 18-23 fok napsütéssel az király volt :-) A képek fele már fent van:

http://picasaweb.google.com/gyorgyigabor8
(estig tervezem a még maradék kb 40 képet - a Timmelsjochon ugyanis sokat fotóztam.

és már 3 videó is - estére talán meglesz a többi is:
Vacsi videó (társaság miatt): https://www.youtube.com/watch?v=9o0SUJvAv6I

1. rész Oetzig: https://www.youtube.com/watch?v=8til8ZLi8AQ
2. rész Küthai-ig: https://www.youtube.com/watch?v=W03qXXSlv4s

GyG

a túrabeszámolót is megírtam már 80%-ig e napról... úgyhogy mindjárt meglesz. :-)

a társaság nagyon jó volt, jól éreztem magam velük !

s te merre jártál ?

Előtte 3 nappal fent voltam Kaunertalban: valóban csodás emelkedő és a diagramnál nehezebb! Akkor még 28 fokban tekerhettem :-)

gyorgyigabor wrote:

s te merre jártál ?

Pénteken utaztam kifelé és láttam a profi bringákat az autókon. Meséltem is a feleségemnek, hogy valószínűleg hová is készülnek és, hogy Ti is ott fogtok indulni.

Én Ramsau am Zillertalban voltam.
Most mentünk az olaszországi zarándokutunkra és oda-vissza megálltunk egy-egy helyen. Visszafelé - csütörtökön - Neustiftben álltunk meg és ott a Mutterbergeralm-ot másztam meg.
A képeket már feltöltöttem a BIG-re.

Szombaton borzasztóan rossz volt az idő. Tényleg azt gondoltam, hogy elmarad a maraton.
Reggel hatkor indultam neki a Zillertaler Höhenstrassenak, de kb. 20 percig nem esett az eső és nagyon hideg volt. Ez délután sem változott a Speicher Zillergründon. Mindkét hegy nagyon nehéz volt, de az időjárás sokat rontott rajtuk. A Höhenstrasse igazán komoly kihívás a masszív emelkedésével. Itt sem szabad a BIG honlapra hallgatni, mert összesen három irányból lehet megmászni. Persze egyik sem egyszerű. A rossz időnek annyi előnye volt, hogy semmi forgalom nem volt. Lefelé majdnem elfogytak a fékjeim. A szálláson felújítás kellett.
Balázsnak igaza van. Nekem a BIG túráim legalább a fele esőben volt eddig.

Bezzeg Olaszországban igazi nyár volt. Ott csak rövideket bicajoztam, de azt nagyon élveztem. Umbriában voltam (Appenninek). Kis forgalom, motorosok sehol, gyönyörű táj, szép emelkedők.
http://farm5.static.flickr.com/4084/4958743119_83905f6cc6_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4145/4958744663_d1f67c3bea_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4083/4958746283_20e46f0eb7_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4107/4958747683_12704ac217_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4147/4959342328_1471ecef2a_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4151/4959345944_919e10c3f5_o.jpg
http://farm5.static.flickr.com/4087/4960334926_ef896946c5_o.jpg

Persze nem is a bicajozásért mentem ki, ez csak amolyan "pótlék" volt. Jövőre jó lenne bicajos zarándoklatot csinálni oda. Ötlet van bőven, aztán majd meglátom mire lesz lehetőség.

Még egyszer gratulálok a csapatnak!
Nekem nincs ilyen álmom, mert tudom, hogy ez nem az én "súlycsoportom". Megvannak az én álmaim is.

Mi a különbség a hit és a meggyőződés között? Eddig csak hittem, hogy fekvőbringával nagyszerűen lehet hegyet mászni, de most, hogy egy kiváló bringással együtt hajtottunk, megláttam, hogy valójában mekkora potenciál rejlik a rekuban! Két nap alatt bő öt kilométert tettünk meg – persze szintemelkedésben értve, amúgy 150-et.

Mióta idén tavasszal rámentem a fekvőbringás hegyi túrákra, új lendületet vett a hágó- és csúcsjáró szenvedélyem, szép túrákban és maradandó élményekben volt részem, és reményem szerint sikerült egyértelműen bizonyítani a kétkedőknek, hogy rekuval ugyanúgy leküzdhetők a kaptatók, mint standard bringával. Igaz, nem lehet kiállni a nyeregből, de a támlának vetett háttal hatékony a hajtás, gyors lejtőzéskor pedig fokozott biztonságot ad, hogy az alacsony súlyponthelyzetből és a hosszabb tengelytávból adódóan nagyon erős a fékhatás. Ehhez járul a kényelem, a mindenféle kín hiányának előnye. De milyen gyors lehet egy reku hegyvidéken, ha nem én hajtom, a 67 éves nagypapa, hanem egy fiatal triatlon-élversenyző? Nos, minapi túránkon erre is választ kaptam – de haladjunk csak sorjában!

Klagenfurt és Graz között az autópályán haladva hosszan uralja a tájat a hatalmas Grosser Speikkogel (2120 m, BIG 659), csúcsán radarállomás „golflabdáival”. Ahol ekkora létesítmény van, oda út is vezet – régóta fentem rá a fogam. Most végre eljött az ideje, mint ahogy annak is, hogy pillekönnyű Carbonrecumbent rekum tervezőjével és építőjével, Novák Ádámmal együtt bringázzunk egy jót. Két napunk volt, mindjárt az elsőre ezt terveztük, a közeli Weinebene hágóval (1668 m, BIG 662) együtt, de indulásunk előtt emberéletet is követelő katasztrofális időromlás történt, behavazódott minden, így a másnapi programot vettük előre, hogy legyen ideje leolvadni a hónak. Ez bevált!

Szóval meg sem álltunk Karintia déli részén Eisenkappel városkáig (556 m), és kora reggel otthagyva a kocsit rohamoztunk az Eisenkappler Hüttéhez (1553 m, BIG 660). Jól aszfaltozott, keskeny fizetős út vezet fel, kemény emelkedővel – 10 km-en szed fel közel 1000 méternyi szintet, de vannak benne kisebb lejtős szakaszok is. Egyes hajtűkanyarok csigalépcsőre emlékeztetnek... A Karavankák látványos mészkő-csúcsait fotózgatva és egymást videózva nyomultunk felfelé a menedékházhoz, ahol jó almás süteménnyel és forró teával ünnepeltünk. Beöltözés után (3 fok volt!) lefelé már helyénvaló volt némi óvatosság, mert ébredeztek már az autósok, az út meg nagyon keskeny. Becsületükre legyen mondva, többen nemcsak lelassítottak, hanem félrehúzódva megálltak nekünk.

Legurulás után csak könnyebb ruhát elővenni álltunk meg az autónál – gyönyörű napos idő lett! –, és már húztunk is tovább a Seeberg Sattelre (1216 m, BIG 661). Széles, remek út, nem meredek, könnyű zsákmány. Odafönt már eljött az ebéd ideje, természetesen egy kis sörrel együtt. Vissza csak 870 méteres szintig gurultunk, ott ágazik el az út a Paulitschsattelre (Pavlicevo Sedlo, 1339 m, BIG 881). Na, ez már komolyabb feladat, bő 10-15 százalékos emelkedőkkel, az elején és a végén lejtős szakaszokkal, amelyeket ugyebár a közepén kell behozni. Nem könnyű, tehát értékes trófea, gyönyörű kilátásokkal egy impozáns hegykatlanra. A lejtőn Eisenkappel felé 74 km/órás maximumot mutatott a műszer, pompás suhanás volt! A szálláson aludtam egy jót vacsora előtt (éjjel 2-kor indultunk Magyarországról), Ádám viszont futni ment egy órányit a Lavant partjára, hogy mozogjon végre valamit...

Másnap felhőtlen, de metszően hideg virradatra ébredtünk. Vár a Speikkogel, ne várjon hiába! A BIG leírás nehezebbnek mondja a híres-hírhedt Mortirolónál, és csakugyan, a jelzőtábla szerint 11 kilométeren 10-17 százalékos az emelkedő, a szintkülönbség 1670 méter. Könnyű, pihenős rész nincs benne. Nyugodt tempóban vágtam neki, időnként egy-egy rövid szusszanással, némi vízivással, sőt egy Cerbonát is megettem közben. Nem így Ádám! Ő most sportosra vette a figurát, egy darabig a hátát láttam, aztán azt sem. Láttam viszont egy katonát a Koralpe síközpont felett, ahol a csúcsra vezető útszakasz kezdődik. A derék hadfit azért állították oda a sorompóhoz, hogy érvényt szerezzen a „minden járművel, kerékpárral is behajtani tilos” táblának. Rendes fickó volt, azt mondta, hogy tolni szabad, de tőle fel is ülhetek, csak szálljak le, ha hivatalos kinézetű autó jön, mert bírságolnak. Persze felhajtottam az odafönn már gyephavas jellegű, tágas körpanorámájú csúcsra, ahol Ádám már éppen egy órája várakozott, kockára fagyva. Ez igen, sasok is megirigyelhették volna a röpülését! Lefelé persze még inkább – csak ilyenkor veszi észre igazán az ember, milyen magasra kapaszkodott!

Utoljára maradt a Weinebene. Ott már még jobban kijött kettőnk között az erőnléti különbség. Én már fáradtan, elnyűtten vágtam neki a délutáni melegben, és az 1200 méternyi magasságkülönbségű, 13 százalékos kaptatóval bekezdő úton szükségem volt néhány rövid megállásra. Ádám ezzel szemben elhatározta, hogy pihenés nélkül rohamoz, kipróbálni, mit tud. Hát, ezen a 14 kilométeren is rám vert egy órát, szerinte versenybringával sem lett volna gyorsabb. El is hiszem! Tea még ritkán esett jól, mint a hágó kunyhójának teraszán. A legurulás egyetlen merő gyönyörűség volt a sima aszfaltom, Ádám túllépte a 80-at, én beértem szerény 76-tal. Már csak haza kellett autózni, az is baj nélkül sikerült – szép az élet!

Szerettem vona képeket feltölteni az íráshoz, de valahogy most sem passzolunk össze az oldal működési módjával (a képfeltöltő ablak nekem nem tölt fel semmit, viszont bezárhatatlanul ott marad). Meguntam, van jobb dolgom is, mint ezzel vacakolni, akit érdekelnek a képek, nézze meg itt: www.ambringa.blogspot.com

Az Ötziről ma lesz 20 perces filmecske a Tw1-en, ami élőben a neten is nézhető:

http://www.tw1.at/jart/prj3/tw1/website.jart?rel=de&reserve-mode=active&content-id=1148468721613&sendung_datum=2010-09-10&color=77D8B9&d=2

bal oldalt van, hogy livestream - oda kattintva nézhető 22:20-tól ill szombat
hajnali 4:00-kor :-))

folyt köv.

Több óra volt, mire elkészült az Ötzi fotóalbum: AZ ÁLOM MEGVALÓSULÁSÁRÓL !

http://picasaweb.google.com/gyorgyigabor8/20100829OtztalerRadmarathon#

van benne több a profi fotósoktól is, pl:






Túraleírás már kész van, de akkor teszem közzé, ha az előtte napokról is kész lesz (e héten)

Hogyan nem másztam meg a Mount Didimát? (BIG 920)

Nem tudom máshol hogy van, de nálunk a gyerekek a főnökök. Pl. a fiam kitalálta, hogy idén Görögországba menjünk nyaralni, és úgy is lett. Amúgy kajakozik az eszemadta, a versenyek meg július utolsó hetéig tartanak (a nagyok legalábbis – kicsik októberig vannak), úgyhogy ezután lehet csak nyaralni menni.
- No, ez nem lesz jó – dörmögtem magamban – hiszen augusztus 29-én nekem Söldenben kell a startvonal mögött állnom az Ötzi marathonon, és egy kéthetes nyaralás mindent tesz a formámmal, csak jót nem.
Annyi eszem már van, hogy az ilyen kételyeket elhallgassam, hiszen csak a bajt zúdítom a fejemre, hogy nekem mindennél fontosabb a biciklizés, inkább megnéztem, hogy lehet-e Toloban biciklit kölcsönözni, és megnyugodtam, mikor megtudtam, hogy lehet. A következő néhány hónapban már csak ügyesen kellett beadagolni a tervet, hogy lesz egy nap, amikor mindenki strandol, Apu meg „edz”.
Göröghont megjárt kollégák megnuygtattak, hogy „olyan szar, Deoréval szerelt montit, mint amilyen neked is van símán lehet kölcsönözni.” Szóval nagy reményekkel indultam neki a Kultúra Bölcsőjének, pláne, amikor megtudtam, hogy Tolotól macskaugrásra van a Mount Didima (BIG920), amit összesen öten másztak meg, tehát igazi ritkasággal bővíthetem skalpgyűjteményemet. Be is csempésztem az SPD pedált, meg a 14-15-ös kulcsot a csomagok közé.
A Kultúra Bölcsőjében tett utazás részleteit fedje homály, a lényeg az, hogy mire megérkeztünk Tolóba, már több ezer kép foglalta a memóriakártyán a helyet. Második este jutottunk el a kölcsönzős emberhez, aki mondta, hogy keddre hozzák vissza a bringáit, és egy igazán nice city bike-ot tud nekem ajánlani. Majdnem mondtam, hogy kinek ajánlgassa a city bike-jait, de látva a konkurrens kölcsönző kínálatát, úgy döntöttem, hogy jobb híján elfogadom. Azt a hibát viszont elkövettem, hogy nem kérdeztem a nyitva tartásról.
Pénteken reggel 8 órakor meg is jelentem a kölcsönzőnél, hiába – zárva volt. Akárcsak 10-kor, 12-kor, 4-kor, fél 5-kor. Ekkor felhívtam, hogy mégis mire számítsak, megnyugtatott, hogy fél 6-kor nyit. Meg nem nyugodtam, de őrülten számolgattam, hogy a hegy lába 50 km, a mászás másfél óra, gurulás 35 perc (nem lehet sokkal hosszabb, mint egy Kékes), vissza 50 km – jaj, de necces a gyerekeknek beígért búcsúvacsora a tengerparton!
Fél 6-kor nagy gyorsasággal vágtam be a „nice city bike-ot” az autóba és az őrült fejszámolást folytatva húztam a hegy lábához. 50 km Görögországban nem 50 perc. Számos hegy lett volna Toloban is, ahol kiköphetem a tüdőmet, de én ragaszkodtam a Didimához és a skalphoz, szóval autóztam egy kalandosat, közben láttam szamaragoló öregasszonyt is, meg nagyon lepukkant nyomortanyákat. Mire kivettem a bringát az autóból már nem volt hőség, alig 32 foknál rezgett a hőmérő. A pedállal nem szórakoztam, ugrottam a bringás jelmezbe és kezdtem tekerni a rögtön meredeken kezdő úton, szememet az impozáns kopasz csúcsra szegezve.
Hm, mi ez a zaj? Megálltam, első kereket megnyitottam, meghúztam, újra elindultam, szemmel a csúcson. A zaj ismét megszólalt. Első kerék megpördít: nem ér hozzá semmihez, zaj nincs. Akkor biztos a hátsó az: gyorszár megnyit, kerék igazít, gyorszár bezár. Amint kezdek tekerni, szememet a csúcsra szegezve, zaj ismét megszólal. Hm, nem húztam meg eléggé? Akkor újra! Hát ez nem segít. Lehet, hogy a csúccsal van a baj? Leveszem róla a szemem, ránézek a hátsó kerékre magam alatt, és látom, hogy a láncvillát símogatja! Az anyád, hát most igazítottalak meg! Leszállok, látom, hogy a kerék a helyén. Ráteszem a lábam a pedálra: már ki is nyilvánítja a kerék a perverz vágyát a villa után!
Jobban megnézve láttam, hogy az agy a tengelyen akár virtus táncot is járhatna, annyira lötyög. Nem tartott egy fél percnél tovább, hogy eldöntsem, én ma (és talán soha) nem mászom meg a Mount Didimát. Megfordultam, legurultam a kb. 200 m-re lévő autóhoz, közben többször halálfélelmem volt a fék miatt, ami olyan hangot adott, hogy a környéken lévő birkacsordák rémülten menekültek, végérvényesen levettem a szemem a hegyről, és hazaautóztam.
A kölcsönzősnek megmutattam, hogy miért ne adja ezt oda senkinek, pénzt nem kért, hanem megköszönte a tanácsot, és úgy csinált, mintha a legnagyobb barátok lennénk. Én nem tettettem magam.
Már kezdett sötétedni, szóval időben hazaértem a búcsúvacsorára, ahol nem csak a tengernek és Tolónak intettem búcsút, de Mount Didimának és a balkáni BIG-eknek is.

Mosolyogtam az íráson, de együttérzek ! :-) :-(
Jobb mintha uez a Steléviónál történik.

2010. szeptember 15. Pannonhalma25
Több mint 3000m szint és 182km a Győr – Pannonhalma – Nyalka – Tápszentmiklós – Lázi – Gic – Csót – Bakonykoppány – Bakonybél – Kőris-hegy (709m) – Bakonybél – Zirc útvonalon
Akiknek mondtam, h 25* fogok fölmenni, teljesen hülyének néztek. Pedig a győrieknek ez egy jó kis edzőterep, volt is egy Bianchi-s srác ő is Écs meg Nyalka között szambázott. 10* mászott föl, h ha ő nincsen nagyon unalmas lett volna. Megvitattuk, h mennyivel több a lehetőség Budapest környékén, ez a föl-le bringázás nem lehet vmi nagy élmény az ittenieknek. Ezen kívül mondott még egy-két ötletet, említette a Ravazd-Tényő időfutam versenyt, ami egyébként most volt 11-én.
Pannonhalma után elég nehezen találtam a helyemet a nyeregben, Ny-nak tartottam, végig szemből meg oldalról kaptam a szelet. 180-210m-en hullámzott az út, a lábaimban lévő 2000m szinttel nem sikerült beállnom egy egyenletes tempóra, vagy csak elszoktam a hosszú sík szakaszoktól. Sokkal jobban ment a 15km- es szakasz föl a Kőris-hegyre Bakonybélből, igaz előtte benyomtam 1-2 csokit. Mivel 4-re felértem, esélyét láttam a 17:20-as zirci vonat elérésének, a nemrégiben visszaállított Győr – Veszprém nyomvonalon. Vissza Bakonybélig gyorsan végeztem, onnan viszont még 17 km volt a pályaudvarig, az út nem akart kedvezni, föl-le ment, össze is jött még több mint 300 m szint. Ha a végén nincs a 4 km-es lejtő nem hiszem, h n6-ra befutok, bár a vonat 15 perces késése nekem dolgozott volna. A vasutas, akinek egy hete megint van munkája, nagyon boldogan végezte a dolgát, azt is megígérte, h leszól Veszprémbe, h várják meg a csatlakozást, mert lesz átszálló.
Boldog 25. Születésnapot BIG!

Neked Balázs pedig nagy-nagy gratuláció!!!

Én is gratulálok, akkor Te is godfather lettél ? :-)

Köszönöm!

Néztétek ki lett a német VIP tag? Christoph Fuhrbach, 2010.07.24/25-én döntötte meg a Turnowsky ikrek 2007-es 24órás 20.050Hm-es világrekordját, az új Hm-világrekord 21.060m!!

Tényleg nem semmi a srác !
http://de.wikipedia.org/wiki/Christoph_Fuhrbach