2010. évi túrabeszámolók

Délelőtti tevékenykedés után csak 13 óra múltán indultam a Pilis összes elejének útvonalbejárására. Mákom volt, mert nagyon gyorsan át tudtam kelni Sztendrén és végre az egyirányú utcát amin szembe menve megyek ki a főútra (patak mentén), mostanra leaszfaltozták.
Pap-rétről továbbmentem fel a tetőig (ahol letessékeltem az útról egy szép valamilyen cincér bogarat (nem akartam, hogy elüssék), majd már a Pilis összes útvonal szerint gurultam vissza a Skanzen felé; itt ott koszos az út az eső miatt. A becsatlakozástól jött a meredek (11%) fel Pilisszentlászló felé, majd az eleinte tekergős gurulás Lepencére. Útközben falatoztam picit. A Duna mentén haladva picit szitált az eső, de szerencsére annyira nem, hogy át kelljen öltöznöm. Pilismaróton 1/4 órás pihenőt tettem. Király kúti nyereg felé, mint utóbb kiderült az esztergomi 2 napos kerékpáros zarándoklat résztvevőivel, (sok gyerek és néhány felnőtt) találkoztam, remélem volt tartalék ruhájuk, mert mire felértem 500m magasra, a lejtőre bizony alulra hosszút kellett húznom, fölülre pedig a hosszúujjú alá jól esett a polár.
A következő kihívás Lajosforrás volt, de ezúttal tényleg csak laza túrázótempóban hajtottam fel. Fent tapasztaltam, hogy egyesek ásványvíz helyett a forrásból töltenek tele akár 8 db 5 literes flakont is. Oké, ingyen van, de engem akkor is zavar.
Meg kell jegyezni, hogy itt lefelé nagyon vigyázni kell a vékony kerekűeknek, mert több helyen rossz az út és sok helyen kavics van az úton; én is majdnem "pereceltem", igaz a túlzott sebesség miatt. Ez kifejezetten veszélyes lejtő !!!
Szentendre felé megint összeakadtam a zarándoklattal :-) A Duna parti bringaúton picit még falatoztam, majd Szentendre szélétől fordultam Pomáz felé. Úgy terveztem a napba még belefér a Csobána, PIlisszántó - Pilissztkereszt és Két bükkfa nyereg szakasz, de aztán a csobánkai leágazásnál (1/2 7, azaz 5 és 1/4 óra tekerés után, de ebből kb 20 perc volt a vetkőzés, öltözés és egy pumpálás) végre megnéztem, hogy miért érzem nehézkesnek és lassúnak a tekerést. Persze nem voltam már friss, de annál azért nehezebben ment a bringa. Hiába próbálkoztam, még a fékbowdennel a fékpofákat is kiengedtem, de a kerék egy körön belül kb 30-50 fokos szakaszon szorult. Nem volt kedvem kínlódva továbbtekerni, inkább hazagurultam.
A túra 104 km-rel és 1475 m szintemelkedéssel zárult és csalódással, hogy nem tudtam továbbmenni, így a jól eső érzés sem lett meg, nagyrészt meg felhős időben tekertem. Szép túraélmény nem sok volt, inkább csak edzésnek nevezhetném :-((
Ráadásul sajnos ma is többször jelzett, kellemetlenkedett a bal térdhajlatom. :-(

A Pilis összes résszakaszok számolásával:
Ha Pap-réttől számolom , onnan kevesebb öltözéssel bruttó 4 óra a Csob leágazásig. Psztkeresztig kis pihivel együtt 1 óra, picit több pihivel legyen Psztk össz 5 és 1/4 óra. Pilis tető lenne: 6 óra, ESztergom sacc: 6 és 3/4 óra
Pilismarót 7 és 1/4 óra.
Megjegyzem: a Pilis tető emelkedője oda-vissza mondjuk 35 perc, szemben a dobogókői kb 15-17 perccel, így amiatt sem árt ha hosszabb a szintidő.

Dobogókő 8 és 1/4 óra, vagy picit több (fáradtabban). - pihi nem volna rossz, ott kéne is kis pihi
Sikáros után leág Psztl-ra: 9 és 1/4 óra
Visegrád, Duna part: 10:05
én a várba a meredek oldalról szeretnék felmenni, mert Visegrád felől elég rossz az út, meg a túloldal legalább meredek :-))

Vár után a becsatlakozás (kb oda számolhatnánk nekünk a végét, hiszen nekünk az elején meglesz Pap-rét.
Odáig így kb. 10:40 az idő, nem sok pihi volt benne.
Én mindenesetre nem annyira szintidőre hajtok, mint a végigmenetelre.

Nem itt kell nagy legénynek lenni, hanem majd nyáron, meg augusztusban :-))

Kittenberger bejáráshoz: az idő nettó, amig forgott a kerék, tehát benne van a Léván "helyszín szemle", kis útvonal keresgélés, séta a városi térképhez, meg ilyesmi, de nem hiszem, hogy az 10 percnél több lett volna.

A Pilis összesnél a szintidő az azért nem olyan komoly dolog. Amúgy is magunknak csináljuk, akkor meg lehetünk kicsit rugalmasak, nem?

A Lajos-forráson gondolkodom, hogy benne hagyjuk-e az útvonalban, pont a veszélyes lefelé miatt. Egyrészt jó lenne, ha benne lenne, mert csak-csak a környék legkomolyabb emelkedője, másrészt semmi kedvem összetörni magam rajta. Majd a helyszínen eldöntjük!

Stana De Vale
A tegnapi napon a Salgótarjáni HKE túra szakága - egy pártoló taggal kiegészítve - a fenti emelkedő leküzdésére vállalkozott.
Nagyon hasznosak voltak Pupu tanácsai, de azért írnék még pár megfontolandót.
- Romániában annyira rosszak az utak, hogy 64 km-t 1,5 óra alatt lehetett megtenni (kisbusszal).
- A 12,22 Lei az egy hetes úthasználatra, személygépkocsira valóban igaz. Ám az európai gyakorlattal szemben itt a kisbusz már másik kategória, hiába van 3,5 tonna alatt. Ráadásul a fémpénzt (Bani) a vásárlás helyén nem fogadták el.

Összességében a hangulatunk végig nagyon jó volt, annak ellenére, hogy maga a bringázás fel és le is esőben történt. Három-három volt az országúti kontra MTB arány. Én most az utóbbival voltam és nem bántam meg. A táj gyönyörű volt, jót tett neki az eső. A forgalom is elenyésző. Szerintem ez egy jó BIG.

Érdekes, hogy Ábrahám Balázsnak feltűnt, hogy mi mennyi BIGre bicajoztunk már esőben. Valóban utánanéztem és megállapítottam, hogy tényleg kb. 50%-os az arány. Ennek az az elsődleges oka, hogy ha már elutazunk ilyen messzire, akkor - szerintem - nem tehetjük meg azt, hogy megfutamodunk az esőtől.
Itt is ez történt.

Fotókat csak a hét második felében tudok letölteni, de a fórummal nem tudok majd foglalkozni, mert a Kohász-kéké a prioritás. (Életem legnagyobb túraszervezése.) Én úgy látom, hogy az annyi energiát fog jelenteni, hogy hétfőn szükségem lesz a pihenésre. Így sajnálattal, de biztosan kihagyom a "Pilis összest". (Így legalább nem lesz Nektek eső.)

Majd megyek később itthon egy "Salgótarján összest".

FONTOS:
Életveszélyes a Pilis és a Visegrádi hegység a fakidőlések miatt:
http://index.hu/bulvar/hirek/2010/05/25/eletveszelyes_a_pilisben_turazni/
ill:
http://www.parkerdo.hu/index.php

2010.05.24. Pilis összes:
Még csak 300m-t tettünk meg, de amint eszembe jutott, hogy nem tettem fel a pulzusmérő mellkaspántot, bosszankodtam. Ráadásul, amennyit beleadtam a napi tekerésbe, jó lett volna tudni, hol milyen pulzusokkal dolgoztam.
Nem számolgattam előre, így jócskán túlpakoltam magam kajával, ráadásul nap végére kiderült, hogy a hosszú bringanadrág és az esőkabát is felesleges volt.
Csodás időben kezdtük meg a budapesti szekcióval a túrát a szentendrei bringaúton. Első emelkedőnk – hogy megfeleljen Bergerék visegrádi vári kaptatójának – a Szentendre széli Cseresznyés utca, hátrafelé (lefelé előre) panorámával a Gödöllői dombság felé és a Dunára. Autóval alig találkoztunk, szoktattuk lábainkat a kaptatóhoz. Pap-rét felé is, mint később is, Zoli és Rajnai Gábor könnyedén hajtottak az élen :-) Pap-rétre percre pontosan, egyszerre (9:15-kor) értünk fel Bergerékkel, köztük a részvételével meglepetést okozó Kreicsi Gáborral.
A gyorsabb lejutás miatt Hegytető felé tekertünk tovább, majd onnan le Szentendre felé a meredek végéig (Dani 79 km/ó-s sebességet ért el!).
Felfelé is külön-külön hajtottunk, talán az élen könnyedén elöl hajtó Zoli és Gábor is motiválta a többieket a feszes tempóra, így kevéssé lazán hajtottunk, igaz itt dumálni amúgy sem lehetett volna, hisz közút. Mezőny hátsó részén hajtva rá kellett jönnöm: kevesebb cucc és keményebbre fújt kerék nagyon nem ártott volna. Gurulás után érkeztünk Lepencére, ahol hiába vártuk, Orosz Csabáról nem tudtunk semmit: - ha jól számolom, 10-en maradtunk.
Szóba jött, hogy milyen tempóval haladjunk Pilismarótig; mondtam is: kérdés, kinek mi a kényelmes tempó, Zoliékat említve, mondom: nektek a 34 az biztos könnyed sebesség. Mégis – talán senki sem akart szelet fogni az élen – ők vezették a csapatot, és épp 32-34 km/ó-val, széllel szemben. Nekem e szakaszon bizony szélárnyékban maradni is küzdelmes volt: akárcsak emelkedőn mentem volna.
Pilismaróttól lazábban, kényelmesebben vágtunk neki Király kúti nyeregnek: hosszan Danival dumálva hajtottunk a mezőny első felében: ez jól esett, nem is hajtottam ki magam. A legvégén az élboly ahogy megállt egy helyen, mondtam: a kanyar után jön a meredek. Hát ahogy élpárosunk :-) a saját tempójában ment elöl, rövid távon már csak kis pöttyök voltak a meredeket követő egyenesen. Nagyot néztem: milyen rövid távon hogy eltávolodtak (én mondjuk tuti kényelmes tempóban hajtottam fölfelé.)
A tetőn, míg összerázódtunk és persze azon túl is a kajálás miatt kicsit szusszantunk, majd jöhetett a gurulás a következő kaptatóig, Lajosforrásig. Talán az energiám nem volt elég, vagy más okból, de ez a kaptató, ami elkedvetlenített: nem úgy ment, ahogy szerettem volna; jól mentek a többiek. Itt is meg utána is éreztem, bizony számít az a lapos kerék: Pomázon hiába pumpáltam, nem igazán lett jobb: otthonra nagy méretű, autószelepes pumpát kell vennem, amivel pár pumpálás az egész :-)
A csobánkai és pilisszántói emelkedőre is a megszokott sorrendben és külön-külön értünk fel, itt láttam kifejezetten külön felérni az élpárost: Zoli volt legelöl. Pilisszentkereszten búcsúztunk Danitól és Balázstól, innen már csak hatan maradtunk. Pilisszentkereszttől már igazán kényelmesebb tempót választottam, amit persze módosított, amikor – most épp Berger – került elém: ezúttal már alig-alig maradtam le, de e tempó sem kényelmes túrázótempó volt. Ám ahogy napközben sokszor mondhattam: a küzdelem hozzá majd az edzettséget, gyorsulást! A sikerért meg kell küzdeni!
Kétségtelen, e túra kicsit még korai volt az edzőtúráim során, főleg ilyen tempóban, ugyanakkor – utólag: végül este már derűsen fejeztem be.
Dobogókőre menet is odatettem azért magam, jó volt leszállni és leülve (regenerálódás !) – almáspitét falatozni. De hiányzott a pulzusmérő pánt!
Elbúcsúztunk Kreicsi Gábortól, majd kis módosítással folytattuk a túrát: kihagytuk a hosszú és ellenszeles esztergomi lejtőt, helyette Pilisszentlélek felől hajtottunk vissza Dobogókőre. Igazán kellemes meglepetést okozott a lejtő, hiszen sok helyen tökéletes aszfalton suhanhattunk: eddig mennyire nem szerettem ezt a kátyús és óvatosan lejtőzhető utat, most meg szinte az utat sem kellett figyelni, csak suhanás…. Ez volt a nap második jó híre.
Az első volt, hogy a komoly terhelés ellenére sem volt gondja a térdhajlatomnak: úgy tűnik a nyereg pici emelése megoldotta. Azért is okozott ez örömet, mert végre így önbizalommal és lelkesedéssel, végre nagyobb tempóval mehetek majd legközelebb :-) És végre aggodalom nélkül készülhetek majd - jó idő esetén - 3500m szintemelkedést meghaladó túrára.
Pilisszentlélektől Dobogókő felé az élen haladó fiúk mögött már mindhárman együtt hajtottunk, érezhetően jobban éreztem magam a nyeregben, mint az előző dobogókői feljutáskor. Két bükkfa nyeregnél elbúcsúztunk Bergeréktől, de azért még felszaladtunk Dobogókőre.
Ezután már csak két kisebb kaptató várt ránk hazaúton: előbb Kakashegytől Király kúti nyereg felé, amely szakaszt kifejezetten szeretek a késődélutáni fényekben. Korábban a tetőn többször is láttam már nyulakat, most tapsifüleshez picit később, Király kúti nyereg után volt szerencsém.
Ahogy Piliszentlászló után felértünk Hegytetőre, jól esett azt érezni, hogy nem okozna gondot ha még felszaladnánk Pap-rét felé az emelkedőn. A napközi állapotról nap végére feljebb kúszott önbizalmam. Szentendre felé a lejtőn, meg síkon hátszelet élvezve jól esett lendületesen tempózni. Szépen, jó élménnyel zárult a túra, ugyanakkor komoly tanulságokat is leszűrtem:
• Sokkal jobban oda kell figyelnem a kerék keménységére: a Marmottén is ez volt; érezhető volt a különbség ott is!
• Csökkenteni kell az Ötzis kerekem szélességét, legalább 28-asra, de akár 25-ösre!
• Hasonló edzéseket kell menni, amikor sokadik emelkedőt is tempósan „nyomatja” az ember. Meg kell küzdeni a sikerért !
Mért adataim szerint 3135 m szintemelkedést küzdöttünk le.

Ami azt illeti, örülnék ha lenne még hasonló túra, akárhány fős társaságban. :-)

Sajnos nekem nem akadtak társaim és a szintemelkedés sem volt 3000m fölötti, de sikerült az elsö napsütéssel leégetnem magam és sajnos arra is rá kellett jönnöm, hogy a téli alapozás alatt gyalogtúrán megtett 47 ezer m szint (ebböl 2010-re 30 ezer jut) nem biztosíték arra, hogy az elsö keményebb bringázást lazán kirázzam a kisujjamból.
Az Ironbig kapcsán eszembe jutott Gábor beszámolója a Ventoux és a Mortirolo leküzdéséröl három irányból . Teljesítményben és szépségében ugyan nem ér fel ezekkel, mégis érdekes volt a Dientner Sattelre három oldalról feltekerni. Elöször Saalfelden felöl, aztán egy hosszú gurulás után szinte "teljesen pihenten" Bischofshofenböl ahol persze a 3,3 km hosszú 15% meredekségü szakasz kicsit visszavett a lendületemböl. Másodszor a hágóra jutva mégis úgy döntöttem, hogy nekivágok a harmadik iránynak is , az idö kivételesen tartósan jónak igérkezett. Az útépítések miatt itt a gurulás kicsit tovább tartott. A harmadik kiindulási pont a BIG listán nem szerepel (bár Danielnek említettem), a szintkülönbség nem sokkal kevesebb mint a másik kettönél (Lend im Pinzgau 660m). Lend-töl még "lend-ülettel" indultam, de Dienten után már csak csigatempóra futotta az erömböl.

(Saalfelden ugyan magasabbról indul, de van benne egy másik hágó ahonnan le kell gurulni, majd újra fel).
A hazaút (Filzensattel) 190 méterével együtt 2550 m volt a szintemelkedés, 115 km a táv.
Lényeg, hogy összejött, szép volt.

Feri, azokat a gyalogúrákat hóban tetted ? Kemény, szép teljesítmény ennyi szint gyalogúrákon ! Csak 7végéken, vagy szabin is voltál ?

Klassz és nehéz hágó a Dientner sattel, jót mentél Te is.:-)
Én is szívesebben tekertem volna ott: legalább hosszabbak (és időnként nehezebbek) a kaptatók. azon a 15%_os részen előztem lefelé autót és a faluban majdnem elütöttek (előbbitől függetlenül).

MÁS: mindenkihez: figyeltek Ti mindig, hogy ne süljön le az ember idiótán, azaz pl. kézfejem fehér, karom barnább. A cégnél meg is mosolyogtak. :-))

GyG

ferix wrote:

Sajnos nekem nem akadtak társaim és a szintemelkedés sem volt 3000m fölötti, de sikerült az elsö napsütéssel leégetnem magam és sajnos arra is rá kellett jönnöm, hogy a téli alapozás alatt gyalogtúrán megtett 47 ezer m szint (ebböl 2010-re 30 ezer jut) nem biztosíték arra, hogy az elsö keményebb bringázást lazán kirázzam a kisujjamból.
Az Ironbig kapcsán eszembe jutott Gábor beszámolója a Ventoux és a Mortirolo leküzdéséröl három irányból . Teljesítményben és szépségében ugyan nem ér fel ezekkel, mégis érdekes volt a Dientner Sattelre három oldalról feltekerni. Elöször Saalfelden felöl, aztán egy hosszú gurulás után szinte "teljesen pihenten" Bischofshofenböl ahol persze a 3,3 km hosszú 15% meredekségü szakasz kicsit visszavett a lendületemböl. Másodszor a hágóra jutva mégis úgy döntöttem, hogy nekivágok a harmadik iránynak is , az idö kivételesen tartósan jónak igérkezett. Az útépítések miatt itt a gurulás kicsit tovább tartott. A harmadik kiindulási pont a BIG listán nem szerepel (bár Danielnek említettem), a szintkülönbség nem sokkal kevesebb mint a másik kettönél (Lend im Pinzgau 660m). Lend-töl még "lend-ülettel" indultam, de Dienten után már csak csigatempóra futotta az erömböl.

(Saalfelden ugyan magasabbról indul, de van benne egy másik hágó ahonnan le kell gurulni, majd újra fel).
A hazaút (Filzensattel) 190 méterével együtt 2550 m volt a szintemelkedés, 115 km a táv.
Lényeg, hogy összejött, szép volt.

Hármasugrás

Az idei özönvíz-tavaszban nem lehet előre tervezni, csak lesni az Interneten, mikor várható napos idő valahol, és akkor habozás nélkül nekiindulni. Közben persze szinten tartva a kondíciót és a bringa állapotát…

Ezúttal Wiener Neustadt környékére ígért derűt a meteorológia, így azon a környéken választottunk ki három BIG-csúcsot Szilágyi Zsolttal. A menetrend a szokásos: hajnali indulás Budapestről kocsival, reggel fél nyolckor már kerekeztünk

Weikersdorfból, irány a Hohe Wand (BIG 669, 1065 m). Nevéhez illően impozáns sziklafal ez, a tetejéről a levegőbe kinyúló panoráma-terasszal.

Az út egyik szakasza a fal lábánál vezet, látványos szerpentinnel, amelynek meredeksége szerintem jóval meghaladja a leírásban említett 10 százalékot, szerintem közel lehetett a 15 százalékhoz. Igazi alpesi etap, az útépítés mesterműve!

Tőlem azonban lehetett volna meredekebb is: míg Zsolt nagy erőfeszítéssel küzdötte fel magát országúti versenybringáján,

és kígyóvonalban haladva segített magán, az én Carbonrecumbent Road Runner rekum tökéletes mászógépnek bizonyult!

Pillekönnyű, 11 kilós, és a merev vázával szuper hatékony. Lassú menetben (4,5 km/óra) is stabil, jól irányítható.

Teljes kényelemben, pörgős pedálozással vitt fel, és mindig maradt tartalékban három fokozat, úgyhogy bizakodva, alig várom a nagyszabású, nehezebb BIG-útvonalakat. Nagy élvezet és pozitív tapasztalat volt ez a kaptató!

Odafönn előbb egy kiágazásnál lehet elmenni a Skywalk teraszhoz, ahol sasként repülni érzi magát az ember, és a via ferratán felkapaszkodó embereket nézegetheti.

Aztán még egy emelkedő, és fenn vagyunk a csúcson, ahonnan szép látvány kínálkozik a Schneebergre.

Lefelé pompás a mélyrepülés a sima aszfalton. Egyben kiderül, hogy noha montis áttételem miatt nem tudok 55 km/óra fölött pedálozni, szinte egyformán gyorsak voltunk Zsolttal: az én maximumom 71,5 km/óra volt, az övé 73,5. Közben nagyon stabilnak bizonyult a Road Runner, a fék pedig feladata magaslatán áll. Szóval hosszú távon és emelkedőn klasszisokkal jobb volt az én gépem, lejtőn pedig gyakorlatilag ugyanolyan jó. Az alsó, lankás szakaszokon simán faképnél hagytam néhány helyi bringást – hurrá!

Jöhet a második ugrás, kocsival a Hocheck (BIG 668, 1037 m) lábához (Furth an der Triesting), majd bringázás az erdei aszfaltúton, Jó húzós az emelkedő, eleinte erdőben, majd nyílt területeken. Közben integetünk egymásnak egy-két szép veteránautó utasaival. Hamar felértünk a csúcsra, a vendégfogadóhoz,

ahol szokás szerint le sem ültünk a teraszon egy italra, hanem már zúgtunk is lefelé a lejtőn.

A harmadik ugrás az előző kettőhöz hasonlóan történt, csak ezúttal az Ebenwaldhaus (BIG 675, 1046 m) volt soron. Ez a mászás Kleinzellből indul, az út három hajtűkanyarját kockakő fedi,

az egyébként jó aszfaltot pedig sokhelyütt zúzalék teszi csúszóssá, úgyhogy helyénvaló az óvatosság. Pünkösdhétfő lévén rengeteg autó parkolt odafönn, a tömegtől idegenkedve nem is mentünk el egészen a házhoz, hanem mellette, a réten fotóztunk párat.


Megint egy gyors lejtőzés, fél négykor indultunk is haza, hétre itthon voltunk. Valódi hármasugrás lett ez a mai túra: hipp-hopp-hopp, mint az atlétikában!

A képek nagyobb méretben megtekinthetők: http://picasaweb.google.com/111974468301585176023/HoheWandBringaturaAusztriaban#

Pupu, rábeszéltél erre a hármasugrásra!

Esetleg még valaki?

Én másik néhányat néztem ki egy két napos túra keretében, ezeken
tavaly jártam, írtam is róla:
https://big-forum.forumotion.com/magyar-f8/turak-2009-ben-t185-45.htm
(máj 17-19-i beírások)
Ki is derül, hogy a Hohe Wand emelkedője 10-13%-os volt.

Zoli, hogy sikerült a Békás 100 ?
(minthogy Lepencén az élbollyal voltál, azok biztos nem ráztak le.)

Szántói ill Két bükkfa nyeregbe hanyadikként értél fel ?

Mondtam is unokaöcsémnek: drukkolok neked :-)

du 14 óráig szuper bringás idő volt, néha szét is tettem a kezem a nyeregben felülve és "olléztam". de minthogy jött az esős idő, mégsem mondhatom: hogy : Végre itt a jó idő :-(
Mi a tavalyi időnkön 12 percet javítottunk.

Üdv: GyG

gyorgyigabor wrote:

Zoli, hogy sikerült a Békás 100 ?
(minthogy Lepencén az élbollyal voltál, azok biztos nem ráztak le.)

Szántói ill Két bükkfa nyeregbe hanyadikként értél fel ?

Mondtam is unokaöcsémnek: drukkolok neked :-)

du 14 óráig szuper bringás idő volt, néha szét is tettem a kezem a nyeregben felülve és "olléztam". de minthogy jött az esős idő, mégsem mondhatom: hogy : Végre itt a jó idő :-(
Mi a tavalyi időnkön 12 percet javítottunk.

Üdv: GyG

az összes ellenőrzőponthoz elsőnek értünk, de Lepencénél kb. fél perccel később indultunk, mint a 7 fős boly többi 5 tagja. nem értük utol őket... ezt elku..tuk. Leginkább azért idegesít, mert volt, aki nem igazán vette ki a részét a vezetésből. A lényeg, hogy nem értünk fel. Azért 3.20 annyira nem rossz.
Kevés volt a hegy :-)

Tényleg bosszantó lehet. Anno nekem is volt amikor bár 2. voltam Kát bükkfán is, de hátulról csatlakozott más is és a célban holtversenynél mégis ő állt az 1. helyre, nem engedte a nyeregben elsőt előre és engem 2.-nak (azaz a hegyi erősség sorrendjében. - a sportszerűtlenség miatt írom.

Hanyadik voltál a Szántói nyeregben és a Két bükkfán ? :-)

Kevés hegy témához: régen volt még Everest 210-es túra Galyával és Kékessel, illetve K 200 teljtúra melyben azért volt 1700 m szintemelkedés, egyik alkalommal pl Csillebércen volt hegyibefutó :-) 18 éves voltam akkor.
Most talán a Bakony 200 ami hegyes.

GyG

gyorgyigabor wrote:

Tényleg bosszantó lehet. Anno nekem is volt amikor bár 2. voltam Kát bükkfán is, de hátulról csatlakozott más is és a célban holtversenynél mégis ő állt az 1. helyre, nem engedte a nyeregben elsőt előre és engem 2.-nak (azaz a hegyi erősség sorrendjében. - a sportszerűtlenség miatt írom.

Hanyadik voltál a Szántói nyeregben és a Két bükkfán ? :-)

Kevés hegy témához: régen volt még Everest 210-es túra Galyával és Kékessel, illetve K 200 teljtúra melyben azért volt 1700 m szintemelkedés, egyik alkalommal pl Csillebércen volt hegyibefutó :-) 18 éves voltam akkor.
Most talán a Bakony 200 ami hegyes.

GyG

Szántón egyszerre értem fel egy sráccal, bükkfán szerintem első.
Jó, mondjuk, ha olyan erősek lettünk volna, akkor befogjuk őket. Meg lehet, ha még annyi szint lett volna, akkor meg kipukkadok. JÓ kis edzés volt, meg nagy élmény. Pár év, aztán már az unokaöcséd is nyomhatja!

Ha ilyen jól nyomtad, akkor erkölcsi győztes vagy, avagy érezheted magad elsőnek, az már valóban odafigyelés, hogy így ne szaladhassanak el mások.

Úgy is mondhatjuk: azért is húztak el úgy ahogy, mert tudták, Te vagy a legerősebb. Gratulálok !

Jól eshetett utána leülni.

Sziasztok!
Az idei szezon szeszélyes időjárását, a hazai túráim tervezésekor mostanában igencsak figyelembe kellett vennem.
A szokásos előrejelzéseknek nem sok hasznát vettem, de találtam az Időkép ajánlatában egy cseh előre jezést, ami három napra előre, folyamatában jelzi a meteorológiai eseményeket kishazánk területére is.
A lényeg, melegen ajánlom mindenkinek, mert április óta öt túrám helyszinét ez alapján terveztem, és minden alkalommal bevált.
Ime:

http://meteoview.meteodat.cz/hu96/bin/

Röviden a mai túrámról: a Bakonyba szerettem volna menni, ezért reggel megnéztem a Meteowiew-t. Kiderült, hogy Keszthelytől nyugatra 14 órától zivatar, a Balaton keleti -medencéjében szintén.
Ezért a kettő között belőtem egy "hullámvasút" túrát Kabhegy-Agár-tető-Szentgyörgy-hegy-Badacsony útvonalon.
Bejött! Kétoldalt sötét ég, dörgés-villámlás, nekem végig napsütés jutott.

Köszi Géza, ránézésre jónak tűnik :-))
Még jobb lenne, ha nem lenne rá szükség, mert kiegyensúlyozott lenne az idő :-)

Végre nyárias idő! Börtönéből szabadult sasként csaptam le három BIG-magaslatra az ausztriai Simmering hágó körül. Szokásos hajnali indulás után reggel 6-kor hagytam a kocsit Gloggnitzban, majd szép napsütésben, könnyedén hajtottam fel a Simmeringre (985 m).

Ott elég nagy dúlással utat építenek a sípályák aljánál, és részben ez, részben a helyiek tanácsa félrevezetett, nem az igazi úton indultam felfelé. Azért ez is nagyon szép, forgalmatlan murvás út volt, nemigen járják, kissé benőtte a fű, amely kissé csúszott a harmattól. Kétszer tolni kellett, erdei ösvényen, de nem volt vészes. Odafönn, a Sonnwendstein tetején (1509 m, BIG 671) finom Apfelstrudelt és teát kaptam a turistaházban. Lefelé már a helyes útvonalon gurultam, kitűnő állapotú murvás út ez is, biztos vagyok benne, hogy a keskeny, sima gumimmal végig feltekernék rajta. Csak a legfelső 50 méteren igaz a leírásban szereplő 23 százalékos kaptató, az aszfaltos, de rossz állapotú.

Simmeringből a forgalmatlan régi országúton ereszkedtem le Steinhausba (838 m), ott ágazik ki balra az országút a Pfaffensattelre (1372 m). Eleinte szép sima az aszfalt, de a felső részen már romániai minőségű, repedezett, hullámos és kátyús, ami majd visszafelé lesz zavaró. Találkoztam néhány magyar bringással, révkomáromiak voltak. A hágóból ágazik ki a Stuhleck (1782 m, BIG 672) makadámútja. Nem túl meredek (max. 16 százalék) és rendes állapotú, simán felpedáloztam rajta. A teteje felé megelőzött egy osztrák montis, nagyon nyomta, de nem tudott lerázni. Fenn elmondta, hogy a Sziklás-hegységre edz, néhány nap múlva indul. Ezúttal egy sört ittam a házban, majd jött az óvatos leereszkedés.

Vissza a Preiner Gscheid (1070 m, BIG 670) hágót érintettem. Ennek a nevét szerintem az tudja szépen kimondani, akinek csecsemőkorában cumi helyett fenyőtobozt dugtak a szájába… Maga a hágóút könnyű (max 10 %), nyugodtan lehet nézegetni a Rax sziklás hegyoldalait. 110 kilométer és 2364 méter szintemelkedés után 16 órakor értem vissza a kocsihoz, így még épp jókor értem haza a családi vacsorára.

Képek: http://picasaweb.google.com/111974468301585176023/SimmeringBringaturaAusztriaban#

Velence 10x - jól van, hegyek nincsenek benne, de Challenge-nek challenge!

6:15-kor megérkeztem, 6:45-kor a szervezők is. Reménykedtünk, hogy a késésre való tekintettel kapunk egy kör kedvezményt, de nem.
7 órakor lendült mozgásba a csapat, szép nagyra duzzadt boly, az első kört tapogatózó jelleggel 48 perc alatt abszolváltuk, aztán odaléptek a fiúk, és a következőkhöz 45 perc is elég volt. Lehet, hogy a 3 perc smafunak tűnik, de ez átlagsebességben 3 km/h-t jelent nagyjából. Jellemző, hogy komoly maratonok mezeit viselők a nemi szervüket emlegették a tempót diktálók figyelmébe - pedig senki nem kérte őket, hogy tartsák ezt a tempót.
Időnként előre keveredtem és vezettem, de nagyon vigyáztam, hogy ez ne legyen hosszabb 500 m-nél, így is már görcs közeli állapotba jutottak a lábaim, pulzusom az egekbe szárnyalt, és száz más módon jelzett a szervezetem, hogy ezt nem kéne erőltetni.
Eredetileg úgy terveztem, hogy 3+3+2+2 kört megyek a plusszok helyén pihenővel, de hallottam, hogy a sporttársak úgy tervezik, hogy 5 kört egyben mennek. No, az biztos sok lesz nekem, gondoltam, de akkor megyek 4+3+2+1-et, ez amúgy is pitagoraszi sor, ami a matematika iránt fogényoknak külön örömet jelent.
Aztán a negyedik körben azt mondtam magamban, az nem létezik, hogy ezt a bolyt itthagyjam. Igaz, a kajám elfogyott, de majdcsak lesz valahogy - ahogy Tuskó Hopkins bíztatta Csülök nevű tettestársát. Addig minden kör után lecsúsztattam egy műzlit, és fél kör után kezdtem érezni, hogy baj lesz, ha nem pótolok egy kicsit az energiából. Körülnéztem, és döbbenten láttam, hogy a kezdeti népes mezőny mennyire megfogyatkozott. Szerencsére elég volt egyszer kunyerálnom, egy segítőkész sporttárs máris hozzámvágott egy műzliszeletet.
A sukorói domb tetején így is annyira elszállt az erőm, hogy az utolsó 5 méteren 10 m-re elhúzott a sor eleje (4 fő). Ezután a maradék három üldözőt (így lefogytunk eddigre) az adaokozó barátom húzta fel az élbolyra. Így rövid időn belül kétszer kötelezett le, és sikerült az elejével beérnem 136 km után, 35,6-os átlaggal féltávnál. A sztori dicsőséges részének itt vége.
A frissítés után nem sikerült az alkalmilag összeverődött csapattal elindulni, mert észrevettem, hogy a nagy evés-ivásban valahol leesett a stoplivédőm. Amíg ezt keresgéltem, a parkoló kiürült, én meg ott álltam egyedül. Elkövettem azt a hibát, amit csak nagyon amatőrök tudnak: megpróbáltam utolérni egy vonatot. Ilyenkor teljesen nyilvánvaló, hogy jó vonat csak hátulról jöhet, de én fittyet hányva az évszázados tapasztalatra, a józan ész szavára, és a már jól ismert testi jelzésekre, egy fél körön át gyilkoltam magam. Akkor megjött hátulról a vonat. Egy "egy kocsis" ugyan, de jól húzott.
Szépen összedolgoztunk egy további körig, aztán egy jól szervezett pisilésnél újabb szerelvény érkezett. A vágány mellett vigyáztunk, aztán fel is ugrottunk, szélesebb körben folytatva az összedolgozást. Még másfél kört mentünk így aztán kiálltam depózni. Ekkor már a 8. körön is túl voltam, erősnek éreztem magam, és csak a megfelelő partnerekre vadásztam.
Két triatlonossal kezdtem meg a 9. kört, de ők nem akartak nagyon gyorsan menni, sebaj, gondoltam, akkor ezt a két utolsó kört lassabbra vesszük. Aztán mégis odavetődtek mások, a sor megráncigálódott, aztán megszakadt, egyesek kiálltak, és fél kör után ott maradtam kettesben egy sráccal, aki mondta, hogy vezetni nem tud, de szívesen jön mögöttem. Mondtam, hogy ha már ketten vagyunk, akkor előbb-utóbb muszáj lesz vezetni, nem bánom, ha lassan erőlködik, de időnként kell, hogy fogja a szelet.
A 10. kör elején aztán hirtelen úgy éreztem elszállt belőlem minden erő. Egyszercsak megelőzött egy sor, és mivel nem távolodtak nagyon elhatároztuk, hogy felmegyünk rájuk. Mire felértem, a lábaimban a görcs határán játszottak az izmok, és nem tudtam a tempót tartani. Mondtam a srácnak, hogy ha akar, vagy tud, akkor menjen velük, de nekem ez sok lesz. Mondta, hogy inkább nézi a hátamat, úgyhogy ebben maradtunk.
Ebben a 10. körben már a lejtők sem estek jól. A célegyenesben a tűzoltók egy felborult autót raktak össze, itt szólt az antipatikus rendőrnő, hogy szálljunk le a bicikliről, no ekkor állt be úgy a görcs a lábamba, hogy majdnem helyben összeestem. De aztán mégsem, visszaültem inkább, és beevickéltem a célba. Ahogy leszálltam, már ismerősként üdvözöltem a görcsöt, de a tudat, hogy nem csak erőimnek, de az erőfeszítéseknek is a végére értem gyorsan véget vetett a feszített állapotnak.
Életem egyik legnagyobb bringás élménye volt az a bizonyos első 5 kör, azért még a maradék 5 is megérte.

Itt-ott jókat nevettem, Berger ("Akkor megjött hátulról a vonat. Egy "egy kocsis" ugyan, de jól húzott.
Szépen összedolgoztunk egy további körig, aztán egy jól szervezett pisilésnél újabb szerelvény érkezett. A vágány mellett vigyáztunk, aztán fel is ugrottunk, szélesebb körben folytatva az összedolgozást. Még másfél kört mentünk így aztán kiálltam depózni. "). Gratulálok!

Az enyém most nem túl színes, de hegyes :-)

Mivel vasárnapra terveztem egy sok szintemelkedéses túrát, ám a szombatot sem akartam kerekezés, emelkedő nélkül hagyni, a hétvége első napján felmértem a Pap-réti utat és a túloldalt, hogy mire számíthatok a rengeteg eső és vihar után. Pap-rétre egy igyekvőset mentem, de direkt nem adtam bee apait anyait; pulzusom 180 alatt tartva is elégedett lehettem az időmmel. Útközben élmény volt, mikor egy vadászmadár szállt fel békésen egy ágról és 2 méterrel előttem félkörívben békésen elrepülve visszaszállt a fák közé. Pap-réten észak felé tábla várt, hogy tilos a közlekedés, ám mégis behajtottam – nem voltam ezzel egyedül. Az út több helyütt koszos volt, többször találkoztam vízátfolyással is. A sorompótól visszafordultam.

A Pilis összes igyekvős túrája után vasárnapra olyat terveztem, amikor gyakran sietősen hajtok a kaptatókon, a szokásosnál magasabb pulzussal. Kerekeim most keményebbre fújtam és cuccot is kevesebbet vittem; igaz esőre nem kellett számítani.
Vasárnap bár időben keltem, közbejöttek dolgok, a pulzusmérővel is gondom volt, első kerekem is 5 barra pumpáltam, így jókora késéssel 9:35-kor indultam. Szentendrén magas vízállással hajtottam végig a parton, a korzón pedig árvízi védekezés, homokzsákozás miatt macskakövön kellett kerülnöm  Mint két hete, ezúttal is a Cseresznyés úttal kezdtem: kétszer is. Ezt követte Pap-rét, amely útján most siklóval találkoztam. Most a tegnapinál picivel lazábban akartam menni, így végül a leágazástól a rétig 23 perc lett: kezdésnek jó (két hete, 25-26 perc volt, igaz akkor talán jobban tartalékoltam.). Elmúlt nap után Visegrád felé már csak a sorompót követő szakaszon tapasztalt út felének leszakadása okozott meglepetést! A Duna-parton a kompnál több helyen már homokzsákból épített gátszakaszok voltak, de ez 1 km-rel odább már aznap, illetve egy nappal később komolyabbra fordult. A hajóállomás felé tekerve menetközben eszegettem, majd jöhetett a meredek út fel a Nagy Villámhoz valamelyest igyekvősen. És még egyszer is 
Jól esett leülős pihenőt tartani. A faluközpontba visszagurulva egy bringás köszönt rám, akinek – kérdéseire - pár hete adtam tanácsot túrájához. Picit eldumáltuk az időt, majd Lepence felé 1 km-t gurulva megnéztük a nyúlgát építést. Még mindig jó erőben érezve magam hajtottam fel Pap-rétre, útközben ismét siklót látva. Talán az eső játszhat közre benne, mert korábban nem találkoztam velük. Ha választani kell, jobban szeretem, ha szarvast vagy méltóságteljes vadászmadarakat láthatok.
Hegytetőn át értem le a Pap-réti erdészeti út leágazásához, ahol újabb pihenős falatozást követően elérkezett a hullámvölgy vagy „nemistudommi” ideje. Nem ment jól a tekerés (Igaz kaja után), a leágazástól 27 perc kellett a rétig. Tartottam tőle, hogy nem ettem eleget, ezért a Kis Rigó vendéglő mellett újabb kókuszrudat és müzliszeletet termeltem be.
Király kúti nyereg felé tartva egy kis bogarat lenyelve hosszasan köhögés jött rám, és hiába kortyoltam, nehezen múlt….. és ezután éreztem meg azt az érzést, amit régen Borsicki Imre mondott, hogy ha az ember tüdejében ingert érez, nem tud akkora levegőt venni, mint szeretne, az azért van, mert „kifingatta” magát – ha jól idézem: azaz túlhajtottam magam edzettségemhez képest. Furcsa, mert még csak 2200 m szintemelkedésnél jártam, igaz az emelkedők ¾-ét elég igyekvősen hajtottam.
Nem volt mit tenni: ha nem folytathatom (és erőm teljében sem éreztem már magam) picit igyekvős intenzitással, akkor már csak a 3500m-t meghaladó szintemelkedés lehetett a cél: de ilyen légzési lehetőségekkel még 1400m szintet ? Hát…
Az vigasztalt csak, hogy így is értem utol túrázókat, illetve úgy számoltam, ½ 7-re meglesz a 3200m szint: a Pilis összeshez képest kevesebb pihenéssel. Ezen is gondolkodtam: Az Ötzin a siker nem csak és kizárólag gyorsulással érhető el, hiszen - mint tavaly megállapítottam – tavalyi tempómmal, vagy hajszállal gyorsabbal igaz kevés pihenéssel meglehet. Tehát nem kell minden emelkedőn jelentősen gyorsulnom; a pihenések, megállások csökkentésére kell „ráhajtanom”, arra kell odafigyelnem.
Dobogókőre érve nem éreztem csúcsformában magam: akr 2 hete, épp úgy és épp olyan jót tett a két almáspite na meg most még egy energiaszelet.
2700m szinttel a lábamban vállaltam be a pilisszántói emelkedőt: csak a kínlódás mentes felérés volt a cél, ezt szerencsére sikerült megfejelnem azzal, hogy nem volt szükség a legkönnyebb fokozatomra: apró örömök  Kis önbizalom növelő szösszenet.
Ezúttal már jobb érzettel értem Dobogókőre, közben ráadásul bringásokat is utolértem, pedig nem gyakorlatilag csak túrázótempót mentem. A napot végül még egy Pilisszentlélek – Dobogókő körrel és hazáig 3715m szintemelkedéssel zártam.

A túrát összegezve felemás érzéseim vannak. A feléig kifejezetten örültem: jó erőben, frissen, igyekvősen gyűjtöttem az emelkedőket (meredekeket is), majd jött az eléhezés, illetve köhögőroham és onnantól sajnos a túra utolsó 40%-át már csak túrázótempóban tekerhettem: a zárás így nem lett tökéletes, de a 3715m szintemelkedés (175 km-re) miatt nem panaszkodhatom. A Pilis összessel szemben most végre vannak pulzusadataim 

Epilógus: hétfőre még szabit vettem ki: délelőtt még csak pihengettem, elvoltam, de délutáni árvízfelmérő kerekezésem során frissen, könnyedén lendületesen – fáradtságot nem érezve – tekertem. Ez viszont nagyon jó érzéssel töltött el. Akár nyári túráimon ! Amikor nem okoz gondot 3000-3500m szintemelkedéses nap után másnap is újabb emelkedőknek nekivágni.

Fotók holnap: van pár árvízi (persze ez össze nem mérhető a borsodival... nem a sörre gondolok :-) )

Jó kis beszámolók és persze jó kis teljesítmények ezek!
Gratulálok!

Én ott kezdem, hogy a jól sikerült "Pilis összes" után besoroltak vis maiorozni. Egész nap jövés-menés, több száz km kocsikázás, hol itt, hol ott helyszínelés, a benti munkáim is torlódtak, otthon is volt mit intézni...
Szóval jött is egy betegség, ami teljesen levett a lábamról. Ki is írt az orvos egy hétre.

Öt nap otthoni pihenés után szombaton elmentem Szentkútra (50 km). A korábbi formám már nem volt meg. Aztán vasárnap túrarendezés "Negyven hegyben egyben". Kétszer bicajoztam oda-vissza a rajt/célhoz (Hotel Salgó 520 m). Ez már jobban ment.

Ma pedig kivettem szabit és mentem egy Kékes-Galya kört, hazafelé pedig bementem Szentkútra (150 km, 1500 m szint). Főleg délelőtt volt nagyon jó a 20 fokban, semmi forgalomban. Nem ütöttem ki magam, de levontam pár tanulságot.

A jelenlegi életem (magánélet, munkahely, klubon belüli pozícióval járó tennivalók) nem engedik meg a nagyarányú edzéseket/felkészüléseket. Vissza kell vennem valamiből/valamikből, mert ez így sok. Két hónapon belül kétszer betegedtem le nagyon.
Szeretnék visszatérni arra a korábbi helyzetre, amikor nem inspirált semmi, csak felültem a bringára és mentem annyit, amennyi jól esett.

Azt is látom már, hogy a Dolomitok hosszú táv az nekem nagyon sok. Ha a saját tempómben odaérek a limitponthoz, akkor persze továbbmegyek, de 16.30-ig (hivatalos zárás) nem fogok beérni a célba, az tuti.

Nem kell megijedni, nem ment el a kedvem a bringázástól csak a helyére szeretném tenni a képességeimet. Én sohasem voltam igazi hegyimenő. Bizonyos hegyeket jól meg tudok bicajozni meg tudok hosszú távot is menni (500 km) - Magyarországon és nem nagy hegyek között- , de nem vagyok azon a szinten, ami egy hosszú maratonhoz kell.

Rövid maratonon (100 km) kétszer indultam az Alpokban és egy 69. ill. egy 16. hely volt az eredmény. Hosszúval egyszer próbálkoztam (182 km és 3800 m szint), de ott a Flüelapass mászása közben felkapott a zárókocsi. Itt négy, kétezres hegy volt és az utolsón kaptak el. Pedig akkor is nagyon sokat edzettem előtte. Annál erősebb csak 22 évesen voltam, amikor 23-as átlaggal másztam meg a salgóbányai hegyet (12%).

Szóval a reális cél számomra a Dolomitok középtáv. Ha mégis összejön a hosszú, az csak valami meglepi lesz.

Holnaptól ismét meló és megyek vis maiorozni. Egyébként minden viszonyítás kérdése, mert ezeknek a szerencsételen embereknek nem az a céljuk, hogy mennyit tudnak majd bicajozni, hanem az hogy hol fognak ez után élni.

Utóbbi időben én is sokszor lyukadok ki oda, hogy túl sok területen kell / akarok helyt állni (most már itt a saját kert is). Ha nem lenne az Ötzi, talán picit vissza is vehetnék, kevesebb lehetne a "kell/kötelező" tekerés, hiszen bőven elég lenne minden 2. (néha 3.) hétvégén tekerni, nem kellene tempóra hajtani, hiszen a nyári túrán nem kell rohanni.

Egyelőre marad a priorizálás :-)

Ami előbbi túrámat illeti, íme a fotók:
árvízi és pilisi:
http://picasaweb.google.com/gyorgyigabor8/201006067PilisEsDunakanyarBringaturaArviz#
Tudtátok, hogy Dobogókőn van egy erdő fohásza tábla ?? Klassz :-)

A Sonnwendstein képeimet feltöltöttem, 2 panorámaképet is csináltam :-)
http://www.challenge-big.eu/list/671-.htm


az úgy ahogy eredeti méretű: http://farm2.static.flickr.com/1270/4700774919_684381155e_o.jpg

A 3 murvás közül a Sonnwendstein a leggyatrább; nem ajánlanám virsligumis kerékkel. A Stuhleck a legjobb, a Bürgeralm az köztes, de az meg 7 km.

Holnapra igyekszem élménybeszámolót is.
A Grubberg valóban érthetetlen (hogy miért BIG), de legalább láttam kerítés mögött szarvasokat :-)
Jártam Niederalpl-on, az jobb BIG lenne, kelet felől kb 2 egész percen át 72-73 km/ó-val suhantam.

2010.06.11, péntek: Vonattal Gloggnitzig, majd onnan: Gloggnitz – szurdoki út – Semmering – Sonnwendstein (1523 m) – Steinhaus – Stuhleck (1782 m) – Pretalsattel (1069 m) – Au - Seewiesen
Csörgőórám hajnali 5 óra tájban ébresztett, hiszen Déliből vonatom 6:26-kor indult, hogy Kelenföldön már a valóban Sopronba tartó szerelvényre szállhassak át.
Három napos ausztriai bringatúrázásra és BIG emelkedő gyűjtésre készültem. A cél 6-7 kaptató volt, de a túrám adottságai miatt ez nem csupán az adott emelkedőket jelentette, hanem több, mint 300km-t és többezer méter szintemelkedést. A korábbi esőzések és egy héttel korábbi magas vízállás miatt Győr előtt várakoztunk és persze Győrben a vonat részleges lekapcsolása után sem iparkodtak: nem tudom, miért nem lehetett a kapcsolás után azonnal indulni. Majd felrobbantam és Sopron felé vonatozva lassan lenyugodtam, illetve elgondolkodtam, hogy honnan ered és mi táplálja az ember hazaszeretetét: a történelem kétségtelenül, azon túl a rokonok, család, hogy az ember ide született, de a jelen állapotok nagyon ellene dolgoznak. Miért érezné az ember a hazája iránti szeretetet, ha elszórják a beszedett adót, ha semmit sem tesznek érte, hogy jól működjön a vasút (be sem mondják, hogy mi várható, mikorra érünk Sopronba), hogy rendben legyen a vasúton a WC, senkit sem érdekel, ha késések mások programját rúgja fel, az sem, ha emberek fájós végtagokkal éveket várhatnak műtétekre. Eszembe jut a Rambo II. egyik utolsó párbeszéde: érezze az ember, hogy ahogy az ember szereti a hazáját az is ugyanúgy viszontszereti. Most ez nem így van, volt: azért kellett csak az országnak az állampolgár, hogy beszedhesse az adóját, semmi többért, sőt csak gond, ha minél több ember van.
Sopronban 40 percem maradt a következő Wiener Neustadtba tartó vonatig, amivel végre 27 perc alatt át is értem. Noha jött egy gyorsvonat Bruck felé, ám mivel nem foglaltam helyet, nem szállhattam fel. Szívás! Végül fél óra múlva egy helyi szerelvénnyel ½ 1-re megérkeztem Gloggnitzba: magam mögött hagytam a közlekedés jelentette kötöttségeket, végre – az esti szállásra érkezésig – magam irányíthattam napomat. Először a Semmering és az afölötti, 5 km-es murvás emelkedőn megközelíthető Sonnwendstein következett. A Semmeringen eddig négyszer jártam; kelet felől ezúttal inkább a hűsebbnek ígérkező, szurdokon át vezető utat választottam, ahol reményeim valóra váltva kb. 1 óra alatt 2 autóval találkoztam. Az egyik viaduktnál nem vártam meg a vonat hallható hangja után az érkezését, így a klassz fotó elmaradt. Erről is volt 10%-os emelkedő, szép fenyőerdei szakasz és ismerős úton felérés (bár a végső 2 km-t eltéveszthettem, ezért még kb. 1,5 km-t a főúton is kellett hajtanom.)
14 óra volt: bekaptam egy müzliszeletet, vizet töltöttem a felvonóállomás WC-jénél majd ¼ órán át bolyongtam és kerestem a felvezető utat. Bezavart, hogy egy kis utacska le volt zárva a montisok kiépített downhillpályája miatt. Végül turistatérképem segített: az emelkedő teljesen jobbra indul. Az első szűk kilométer egész jó minőségű murvás, poros út (egy-egy autó fel is kavarta), ám fentebb zötyögősebb. Itt-ott akad szép panoráma le, a Semmeringre, illetve később előre a TVtornyos, kilátóval is rendelkező csúcsra is. 3 km után az út minősége egy turistaház leágazását követően picit tovább romlik: a három murvás kaptató (Sonnwendstein, Stuhleck és Bürgeralm) közül ez az, amit legkevésbé ajánlok vékonykerekű, virsligumis bringásoknak.
Mikor az ember meglátja a célt jelentő turistaházat, már csak az eleinte köves, majd beton meredek célegyenes van hátra, ám ha nem figyel, a kövesnél bizony meg lehet csúszni. Max meredeksége: 23%-os. A turistaház meleltt is akad egy kilátópont észak felé, ám tábla is jelzi: 5 perc séta a hegy tetején található kilátó. Kajálás közben fel is sétáltam: onnan bizony a Rax szélétől egészen Wr Neustadt irányáig lehet ellátni. Kíváncsi lennék, hogy a kerekesek közül vajon hányan sétáltak fel ?
Noha a felfeléúton sem élveztem a picit köves utat, a lejtő persze rosszabb volt: sajnáltam a bringámat, ahogy a kis kövek dobálták, „ütötték”. Semmeringen ismét gyors müzliszelet, kulacstöltés és a főút mellett surranóúton irány a Pfaffensattel útja (Steinhaus: 16:10). A Pfaffensattalen 2004 őszén Járvás Tamással jártam, mikor begyűjtöttem a 100 hágós klubtagsághoz szükséges utolsó hágóimat. Tekerés közben eszegettem, mert nagyon szűkös volt már az idő, hogy 21 óra előtt a szállásra érhessek. Az út kb 7-8 km-n át tökéletes minőségű volt, enyhén emelkedett csak, azután viszont itt ott kátyús és 8-12%-os meredek lett. Élveztem a csendes, zavartalan természetet, a fenyőerdőt.
A Pfaffensattelen a turistaház zárva volt, így a ház mögött kerestem és találtam rejtekhelyet, ahová a 7-8 kg-s hátizsákom elrejthettem, hogy feleslegesen azt ne cipeljem fel a 4 km-s, meredek kaptatón. Ez a murvás út már jobb volt: apró szemekből állt, így nem dobálta a bringát, nem ütötte a kereket, inkább picit süppedt.

Tán 2 km-t haladt zárt erdőben, kb 1,5 km után hosszan 15-18%-os meredeken: az jó kemény volt: a murvás út miatt jóformán nem lehetett a nyeregből kiállni, csak ülve nyomni a pedált. A vastag kerék egyfelől jó, mert nem süllyed úgy el, másfelől, jobban rátapad a murva. Az utolsó 2 km már az erdő felett vezetett, ahonnan csodálatos, lenyűgöző panoráma nyílt eleinte K illetve É és a Sonnwendstein felé, később együtt lehetett látni utóbbi hegyet a Raxxal és a Schneeberggel. Csodás környék. Fent 1650m táján rövid ideig pihentető szakasz is akad már és persze ahogy látja az ember a tetőt, csak könnyebb. 18 órától 10 percet időztem csak (gyors fotó és videó), mert még több, mint 60 km várt rám. A murvás lejtőn 20-30 km/ó-val ereszkedtem; a hágón nem volt gondom: simán meglett a csomag. Steinhaustól már jóval lankásabb lejtő vezetett Mürzzuschlag majd Krieglach felé, amerre ellenszélben bizony keményen kellett hajtanom. 19:45-kor ágaztam le Veitsch és az 1071m magas Pretalsattel felé: az út Veitschig elég lankás, íyg jól haladhattam, a hágóút vége időnként akár 12%-os meredek is volt. Gurulás után Au-ból (21:00) hívtam fel a szállásadót, hogy már csak fél óra és érkezem. Mivel közel van már a leghosszabb nappal, még világossal hajtottam Seewiesen felé a lankás úton, mely mellett szép, narancségboltos naplementét fotózhattam egy tó végében. Seewiesenről térképen láttam, hogy a szállásra mehetek toronyegyenest, vagy szerpentinúton: előbbit választva a nap 18-19%-os emelkedővel zárult: nem gondoltam volna, hogy ilyen meredeken érek fel a házikóhoz.
A nap során 124,6 km-t és 2736m szintemelkedést hajtottam. A Stuhleck igazán szép hegyként marad meg emlékeim között.


ez szélesebb:
http://lh5.ggpht.com/_KJVi8SaVGkM/TBfQWgWPjUI/AAAAAAAADMQ/LNYayXlJ5l0/s1024/20100611_Stuhleck8.jpg

Rohamtempó

Kissé sűrűre jött ki június 4. programja: volt nálam egy Opel tesztkocsi, amelyet ki kellett használni, ugyanakkor estefelé már halaszthatatlan program várt idehaza. Így hát éjfélkor indultam, és amikor leparkoltam az ausztriai Gamingban, alig világosodott még az ég alja, fényesen ragyogott az Esthajnalcsillag. Lámpafénynél indultam neki a Grubbergnek (BIG 664, 784 m), amelynek lendületesen ívelő, széles, sima aszfaltútjának elején táblák riogatják a motorosokat, „harapós szalagkorlátokkal” és „rémítő kanyarokkal”. Számukra sebességkorlátozás érvényes: 70 km/óra. Kissé nevetségesnek tűnik ez a felhajtás, noha bizonyára otthagyták páran a fogukat…

Egy vicc, hogy ez a hágó felkerült a BIG listára: sem nem magas, sem nem meredek, semmiről sem híres, kilátása nincs – ebben az országban tucatjával adódnának nagyszerűbbek. Na mindegy, legalább lefelé túlléptem a motorosoknak engedélyezett tempót!

Innen autóval ugrottam át Lassing faluba, ahonnan a Hochkar síközpont (BIG 652, 1491 m) útja indul. Na, ez már egészen más műfaj! Látványos szerpentin, rendesebb kaptató, csodás panoráma, és a tetején egy pazar hegykatlan. Nagy élvezet volt feltekerni rajta, épp egy órát vett igénybe a 10 km. Odafönn ismét csak egy percnyi megállás, fotózás, majd gyors süvítés vissza a völgybe, és megint autózás Lunz am See helységbe.

A Zellerain kissé mumusnak számított: nem próbáltam még rekuval 20 százalékos emelkedőt. Mire nekiindultam, már negyed 10 volt, és eléggé meleg, vízvételi lehetőség meg nem adódott útközben (házaknál biztos adtak volna, de nem kopogtam be). Eleinte szép patakvölgyben haladtam, nagyon enyhe emelkedéssel, majd jöttek a kaptatók. Egyre csak vártam azt a híres húszszázalékost, de – szinte csalódásomra – fél 12-kor minden nehézség nélkül felértem a hágóba. Ellopták volna a hegyi manók a meredélyt? Nos, egy tea és almás pite után visszafelé indulva megkaptam a választ: csúcssebességként 87 km/órával süvítettem lefelé, szóval úgy látszik, mégsem olyan lankás az…

Ismét autózás, Melknél a Duna túloldalán Gossam helység lenne a Jauerling (BIG 663, 960 m) kiinduló pontja. Ez kissé a fő országút fölött van, de én egészen alulról indultam. Úgy számoltam, hogy ez még éppen belefér, mielőtt haza kell indulnom. De nem! Téves a BIG leírása! A táv nem 10,4 km, hanem 16, a csúcs pedig 1040 méter magas. Ráadásul itt már délutáni fülledt meleg volt. Halálra hajszoltam magam, mégis két órát vett igénybe az egész.

Utána már csak a száguldás haza, ahogy a forgalom és a józan ész engedte. Kissé késve, de jól megérkeztem, négy új BIG-gel a tarsolyomban!

Képek:
http://picasaweb.google.com/111974468301585176023/HochkarBringaturaAusztriaban#