Túrák 2009-ben

Kösz :-)
Azok a képek nem csoda :-) Most hétvégén bezzegeztem is, Bezzeg a Töhötöm helyett, bezzeg Tenerife és La Palma, ahol csak feltekerek 1200-1300-1500 m fölé és garantált a jő idő...

legfrissebb túrám: (gyorsan megírom e 2 napot, aztán túrabezs-kban vissza a szigetekre:)

2009.05.15, péntek:
Pénteken – úgy-ahogy kialudva magam – vonatoztam le Sopronba, ahonnan (mivel sokat kellett volna várni a Wiener Neustadtba induló vonatra) már kerékpárnyeregben pedáloztam át Ausztriába. Régen bringáztam már a környéken: a határról legurulva újra felismertem az ismerős utakat, elágazásokat, kisebb buckákat. 2004 ősszel Tamással is, de valamikor egyedül is bringáztam erre.
Péntek estére éttermi közös vacsorát terveztünk, így uticélom csupán a BIG 669-es számú, 1065m-re vezető emelkedője, a Hohe Wand volt. Félig szerencsésen sikerült átnavigálnom Bécsújhelyen, ahonnan alig-alig emelkedő vezetett Winzendorfig. Távolabbról ezt hitem én is a Hohe Wand hegységnek, ám amikor a lankás emelkedésű út átvezetett a hegyek közti szurdokon, utána bukkant csak elő a még sziklásabb – picit a szlovák Szádelő völgy környékét idéző – hegység. Gaadenben egy turisztikai táblánál és mellette található padoknál felhők alatt ettem szendvicsemet és egy csokit, amikor a felhők közül egy pillanatra átszűrődött a Napkorong. Tenerifén és La Palmán tett bringatúráim után egy sugallatot éreztem: „-Bár azóta mondogatom, hogy sajnos itt Európában nem, csak ott lehet része a kerekesnek felhők feletti élményekben, mégis valamiért éreztem: lehet, hogy ma mégis cáfolatot kapok ?”
A fizető út Stollhof falut követően, 1 km múlva kezdődik, onnan meredeksége kb. 4 km hosszan 10-13%-os. Egy km-n át az út egy panorámás mezőn vezet a sziklák tövébe(a felhős időben a hegyek csúcsát sem láthattam; nem volt szerencsém), majd onnan fák között kapaszkodik felfelé. Kb. 500 méteres magasságban egy hármas hajtűkanyar-kombinációból szép kilátásban lehetett volna részem, de a felhők miatt csak sejthettem, miről maradok le. Mivel a vacsi miatt igyekeznem is kellett, ráadásul a természet sem nagyon zenélt füleimbe, mp3-ból hallgatott bringás zenékből kaptam plusz erőt. Úgy sokkal könnyebb – és élvezetesebb – volt. Noha sosem szerettem, hogy valaki a természet hangjai helyett a füleit bedugja, direkt kihallgattam, hogy énekelnek-e eléggé madarak, beszélgetnek-e az áltatok, de alig-alig.
A kaptató talán kb. 900 méterig egyenletesen 10-13%-os meredekséggel vezetett, onnan akadtak csak kisebb lankásabb szakaszok, lépcsők. Egy-egy elágazás is vezetett jobbra-balra, de a lenti térképen megnéztem, merre vezet az út a legmagasabbra – ahonnan ráadásul a térkép Schneeberg panorámát is ígért. Kb. 900-950 méter tájékán már szakadozott a felhőzet (teteje), majd valóban: a felhők fölé jutottam; többfelé kék eget láttam magam felett. Az út egyébként csendes, szép, egészséges erdőben vezetett, fent a fennsíkon kilátás nem akadt, már csak a végső parkolónál: a még havas Schneeberg mutatta magát büszkén.
Rövid időzést követően felöltöztem, majd óvatos ereszkedést követően nagy irammal robogtam Wiener Neustadt felé: tudtam, hogy 19:07-kor megy vonat Sopronba, ahhoz igyekeztem és számoltam, hogy mit kell hajtanom, hogy elérhessem. A városból kijutás tapasztalatai után szerencsére visszairányban nem vétettem el a megfelelő lekanyarodásokat, így 18:56-ra meg is érkeztem a vasútállomásra. Mivel félreértettem az osztrák vasút irodájának szolgáltatásait, egy várakozótól kérdeztem és tudtam meg, hogy csak automatánál tudok jegyet venni. Pedig másnap este az üvegre írtakat alaposabban elolvasva megtudhattam: bizony árulnak ott jegyet is !
Így viszont szerencsém volt, mert az automatából csak Győrig tudtam volna jegyet venni, így azt nem tettem, kalaúz meg nem jött: megspóroltam hát kb. 2000 Ft útiköltséget. Másnap esti tapasztalataim is azt mutatták, hogy netán nem jár kalaúz a Bécsújhely és Sopron közti vonalon ? Jegyautomata viszont van a vonaton !
A vasútállomásról – igaz telefonos segítség után – bő 10 perc alatt a szállásra értem, ahonnan fürdés után egy igazán minden igényt (nagy adag, tökéletes ízek és kellemes háttérzene) kielégítő étteremben (Arany Fácán) ünnepeltük anyu szülinapját.

A nap / túra során bő 95 km-t hajtottam (átlagsebesség: 23,2 km/ó); a szintemelkedés 1110 méter volt.

Most 2 nap alatt össz talán 20-at fotóztam, ezek kevésbé hoznák meg a kedvet a bringázáshoz, bár egy jó fej hüllőcske (fekete alapon sárga pöttyökkel) és bivalyok / kis bölények vagy nem tudom mik... azért tetszettek.

Csaba, és emellett nem fő attrakció ?
Keményen készülsz, vagy a szokásos túrák is elegendőek felkészülésnek ?

hvcsaba wrote:

Nekem idén a fő attrakció augusztus 1-én a Tátra Kör lesz. A fő cél célbaérni (lehetőleg egy elfogadható idővel), és esetleg ha sikerül közös fénykép Jiri Jezekkel.

Ha valaki nem tudná, hogy kiről van szó: olimpiai bajnok (2004 paralimpia, Athén), Tátra kör 3. helyezett, és ahogy a trikójából látom, időfutam világbajnok is. És mindezt karbon lábbal... Szóval megemelem előtte a kalapomat.

a második, ám teljes napi, 3 BIG-es túra leírása :
BIG-ek: Hocheck, Ebenwaldhütte, Rohrer sattel

2009.05.16, szombat: Túrabringázás helyett inkább edzőtúra !
Ebenfurth – Sollenau – Berndorf – Hocheck / BIG (1037 m) – Hainfeld – Kleinzell – Ebenwaldhütte / BIG (1046 m) – Rohr – Rohrer sattel / BIG (864 m) – Gutenstein – Wiener Neustadt
Nem túl jó éjszaka után 7:25 körül ébresztettem magam, ám így is szűkösen sikerült csak elkészülnöm; a 9:02-es vonatot nem érhettem el, de tudtam, 9:11-kor is megy egy másik Wiener Neustadtba, még ha az személyvonat is. A szállásról kb. 7 perc alatt már a vasútállomáson voltam, ahol csak jegyvétel után néztem meg, hogy bizony Wr Neustadtba – szombaton ! – legközelebb csak 10 óra után megy vonat. Azonnal jött a mentő ötlet: merre másfelé megy szerelvény legközelebb ? Ebenfurth! Tőkéletes! Gyakorlatilag túrám szempontjából mindegy is vont, ugyanannyi távra lehetett a további célpontoktól.
Felhős időben haladt a vonat, erről hamar egy német beszédű bringázó házaspár férfi tagja terelte el figyelmem, amikor beszédbe elegyedtünk. Ők inkább folyók mentén kerekeznek Európában – tudtam meg. Ebenfurth-tól pici körülnézés után jobbra indultam el és a házak közül kiérve a Napkorong felhőkön való átsejlését, és bizonyos hegyeket nézve azon gondolkodtam: merre is haladok most tulajdonképpen ? Kb. 3 km után állt össze a kép és fordultam vissza. És valóban: a vasútállomás közeli elágazás még nem az volt, amit kerestem, hisz az Bécs mellett az x számú út elérését jelölte (ez nekem szokatlan), ám azután meglett a Sollenauba vezető út jelölése. Azon aztán megkaptam az ellenszelet! 22-23 km/ó-val hajtottam a felhős, hosszúujjas, szélmellényes időben, úgy, hogy a túra ráadásul kb. 60-70km-t haladt ebben az irányban. Néhány kilométer múlva egy fiatal férfi-nő páros előzött meg egy szál bringájukon, én pedig 25-27 km/ó-ra gyorsulva be is álltam mögéjük. Ahogy elnéztem őket, mezük zsebeiben meleg ruha sem lehetett, 10 percen belül pedig szitálni kezdett az eső. Gondoltam is: „-Hát ez az, amikor a mégis a túrázónak lehet igaza a „túlbiztosított” cuccaival: nálam volt polár, esőkabát és esőnadrág is.”
Sollenau felé katonai gyakorlóterepen vezetett át az út – egy-két tábla mintha ezt írta volna. A kisváros előtt a páros egyszercsak gyorsítani kezdett, ám hiába haladtunk 33-34 km/ó-val is, nem tudtak lerázni. Sajnáltam, hogy neme emelkedőn vagyunk, ahol talán még vissza is kínáltam volna őket 
Sollenautól ők délnek, én északnak fordultam és így folytathattam magányos, ellenszeles órákkal kezdődő túrámat. Egy-két falu múlva ismét esni kezdett, így egy fedél alá húzódva, lépcsőre ülve első szendvicsem elfogyasztása mellett döntöttem. Pedig még 35 km-nél sem jártam, ugyanakkor a pihenés kifejezetten jól esett!
Az időzítés jól sikerült, mert mire végeztem, az eső is alább hagyott. A szintemelkedést továbbra is nagyon visszafogottan adagolta az út, de a szélben csak 20 – 23 km/ó körül tudtam haladni, amely folyamatosan szívta az erőmet. Néhány kilométer erejéig próbálkoztam a völgyben vezető bringaúttal, de sokadszorra ugyanazt erősítette meg bennem: lassabb és körülményesebb! A keskeny aszfaltcsík először csendes úton, a kocsiktól távolabb a falun kívül, fák között vezetett, ám amint hirtelen meredek emelkedésbe kezdett, már morgolódtam: egészen addig a kocsiút végig csak nagyon barátságosan adagolta a szintemelkedést, erre áttérek a bringaútra, az meg…. „-Mi szükség van erre ?” – gondoltam, majd már gurultam is lefelé. Nem csoda hogy a következő falu már ismét a kocsiúton talált.
Weissenbachban ismét szitáló esőben tértem le a Hocheck csúcsa felé, amely csúcsa körül – a távolból látva – mintha felhők tanyáztak volna. „-Hát gyerekek, nem ilyen időjárásról volt szó két napja !”
Egy ideig kamáslit is cipőmre húztam, végül azonban nem volt szükség rá. A Hockeck (1037 m) emelkedőjének kezdete, Furth felé haladva jól esett, hogy nem kellett a széllel küzdenem: végre kényelmesen kerekezhettem! A kaptatóhoz kitett tábla 7 km-t írt a csúcsig és minthogy a szintkülönbség 600 méter volt, ez kb. 9%-ot jelentett. Mivel viszont az első km talán csak 5-7%-osan emelkedett, annál meredekebb várt rám azután, de legalább az időjárás javulni kezdett: mind többet bújt elő a Nap; melegedni kezdett. Természeti hangok hiánya, illetve az ellenszél okozta lassulás miatt ismét zenével pörgettem fel magam; így nem is olyan vészes a 11-13%-os emelkedő! Kb. 700 méter felett időnként erdőkivágásoknál szép panoráma nyílt a DNY – D – DK felé emelkedő erdővel (és foltokban hóval is) borított hegyekre, köztük a Schneebergre is. Féltávnál egy könnyű bringás előzött meg, elismerő jelzővel illetve bringámat! Mivel nem sokkal haladt gyorsabban nálam, előzése után gondoltam végig, hogy bringámat mi lassítva az övéhez képest: kb. + 4 + 4 kg (cuccok) és a kerék nagyobb tapadása. Itt-ott filmeztem egy kicsit, majd 13:45 tájban megérkeztem a – csúcs alatt kb. 40 méterrel található - utat záró parkolóba, ahol egy tábla azt jelezte: legyenek annyira mozgékonyak, hogy az autót ott hagyják és saját erővel sétálnak fel a turistaházhoz.
Minthogy a hátralevő pár száz méter kb. 15%-os köves földút volt, ezt már kihagytam. Bringámnak sem hiányzott és sok időm sem lett volna rá. Így persze nem tudhatom, milyen kilátásban lehetett volna részem az 1037m-es Hocheck csúcsáról.
Visszaúton két alkalommal tapasztalhattam meg, hogy bizony célszerű óvatosan ereszkedni, mert elég egy apró óvatlanság és máris továbbszáguld az ember a fák köz, vagy le a hegyoldalon. Weissenbachba visszaérve (67,6 km és már 14:05) folytathattam ellenszeles kilométereimet, ezért is a benzinkútnál betankoltam pár csokival (kb. 4 EUR).

folyt:
Egy újabb rövid bringautas próbálkozás megint ugyanazt az eredményt hozta, mint két órája: bár előbb a kocsiút mellett haladt, 3-400 méteren belül kitért picit jobbra, és kis emelkedővel és kerülővel tért csak vissza ismét a kocsiút mellé: egy házat kellett kikerülnie.
Kaumbergbe váratlan elhatározással tértem le, hátha akad bolt, ahol tartalmas ennivalót vehetek. Normál üzlet már nem volt nyitva, ám szerencsém volt egy pékséggel és cukrászdával, ahol 3 péksütit és üdítőt vettem. Napsütötte, félig szélvédett padon ettem meg második szendvicsemet, így a három kívánatos péksütit a túra – fárasztó – végére hagytam meg: „-Biztos jó hatással lesz majd rám! / Jól fog az jönni!” – gondolattal.
15:25-kor indultam tovább a már közeli nyeregig, az 581 magas Gerichtsberg felé. Benne jártam már a délutánban és még mindig Magyarországtól távolodtam ! A hosszú lankás emelkedő mindössze csak az utolsó kilométeren vált normál meredekségűvé (kb. 4-6%). A lejtőn – a megszokottal ellentétben - minél rövidebb ereszkedést reméltem, hogy minél kevesebb felesleges emelkedőmászás legyen, hiszen következő BIG csúcsom, az 1046m-en található Ebenwaldhütte volt, szintén 9-10%-os meredekséggel, noha sajnos diagramom nem volt.
Hainfeld előtt nem véletlen volt ismerős az északról becsatlakozó út, illetve a folytatás: 2005-ben a tavaszi 300 és 400 km-es brevet túrák (link: http://www.gyorgyigabor.hu/2005Wien_Brevet300_400.html ) is erre haladtak.
A városban újabb rövid szusszanást tettem: a Billa áruházban banánt és még 2 túróstáskát vettem. Jól esett, hogy a pénztárhoz érve egy nagy bevásárlókocsis hölgy egyből előreengedett.
Alig vártam már, hogy végre Rainfeldbe érjek és az ellenszélnek – remélten – búcsút mondva délnek forduljak (16:14). Azért persze picit tartottam tőle, nem lehet, hogy a merőleges völgy is megkínál valamilyen széllel, de szerencsére ezután már nem volt vele dolgom. A Halbach patak völgye nagyon visszafogottan, igazán barátságosan emelkedett – minden páros, családi túrázónak is tudom ajánlani. A szűkös idő miatt is szükségem volt, hogy felpörögve, fáradhatatlanul haladjak, ne lanyhuljak, ezért ismét zenét „tettem” füleimbe.
Viszonylag könnyedén és végre már nem széllel való küzdelmes hajtással értem a tábla szerint 470m magasan fekvő Kleinzellbe, ahol végre a nap első csobogójára akadtam és ingyen tölthettem meg kulacsaimat. A tájékoztató táblán nézett térkép mutatta, hogy az Ebenwaldhütte 1046m-en található és mivel az emelkedő 7km-re volt kiírva, ez ismét 8,3%-os emelkedőt jelentett.
Fél kilométer bevezető után indult meg az út meredeken; a hajtűkanyarokba macskakövet tettek (mint a Vrsic hágón is). Azt hiszem a csúszás megakadályozására. Az emelkedőn kb. km-nként valamilyen turistaházhoz, vendéglőhöz tért le kis utacska; panoráma először csak az erdőből ideiglenesen kiérve, kb. 850méteren akadt, ott ahol fél kilométer erejéig lazítani lehetett a kb. 3-5%-os meredekségen. Jól is esett a csoki 
A kocsiút egy fennsíkra ért fel, ahol itt-ott hófoltot és balra egy meredek hegycsúcsot láttam, az Ebenwaldhüttét tábla jelezte. Továbbhajtva tűnt csak fel, hogy az út végénél talált házikótól nagyon meredek földút vezet az Ebenwaldhüttéhez: utam tehát véget ért: „-Ez is megvan!” (17:55 – 18:05). A szakadozottan, de felhős időben körbefilmeztem, megörökítettem a hófoltot, majd újabb gyors ereszkedéssel a völgyi úton találhattam magam, amin a térkép szerint egészen 730m-ig kellett kapaszkodnom. Attól azért tartottam picit, hogy onnan majd keletnek fordulva mennyit gurulok a Rohrer sattel előtt: hiszen annál többet kell ismét feltekerni… az idő meg csak fogy…
A délnek vezető völgy továbbra sem okozott csalódást – fárasztás nélkül emelkedett; csupán az utolsó 3-4 km lett kb. 3-4%-os meredek. Mivel az óra már 19:20-t mutatott, az elmúlt negyed órában arra jutottam, hogy talán lemondhatnék a tervezett harmadik BIG-ről és Gloggnitzot megcélozva talán gyorsabban vonathoz és azzal Wiener Neustadtba juthatnék, mint a Rohrer sattelen és még összesen kb. 70 km-t hajtva. A tábla azonban ellentmondott a térképen számoltaknak, hiszen „csupán” 56 km-re írta Wiener Neustadtot: ennyin múlt, hogy mégis a Rohrer sattel (864 m) felé kerekeztem tovább.
A lejtő újabb kellemes meglepetést szolgáltatott, hiszen csak 650m-ig ereszkedett; onnan már csak bő 200m szintemelkedés hiányzott az újabb BIG hódításhoz. A lejtő teljesen más jellegű meglepetése a pár percre megállító néhány bölény / bivaly szerű szőrös állat volt. Jó fejek voltak: élveztem nézni, filmezni őket: „-Hát szevasztok !”
Az elágazástól (136,8 km) következett az ismeretlen emelkedésű Rohrer sattel. Viccesen kezdődött: a térképről annyit tudtam csak, hogy patak mentén emelkedni fog, ehhez képest – bár hegyek közt van a völgy – 4 km alatt talán 6 métert emelkedett az út: jól haladtam : 25-27 km/ó-val ! sík terepen e nap folyamán először!
Rohrt elhagyva sem sokkal lett ám meredekebb, az igazi emelkedésre ismét az utolsó 3 km-ig kellett várni, amikorra a Nap is előbújt a felhők alatt, hiszen közeledett a naplemente. Órák óta szakadozott, de alapban felhős időben hajtottam, úgy tűnt: a reggeli esőfenyegetések elvonultak, szép, napos este lesz……. Perceken belül viszont csepegni kezdett! A napsugaraknak örülve fel sem tűnt, hogy felettem azért mégis volt felhő! A hágó tetejéig még elég volt a dzseki, ám amint a lejtőn ömleni kezdett, esőnadrágot kellett húznom. Ilyenkor elképzelem a cuccot magukkal nem vivő könnyű versenybringásokat
A 864m magas Rohrer sattelen kilátás egyáltalán nincs, a keleti lejtőjén peidg a felhős, esős időben nem láthattam semmit. Bár nagyon sürgetett az idő és az eső, gurulásom előtt mégis derűvel, barátsággal fogtam meg egy út harmadáig tévedt csigát és tettem az út szélére: „-Barátom, miért kockáztatod az életedet és házadat ? Vigyázz magadra!”
A dézsából ömlő esőben hamar fel kellett idézni tavaly nyári Col d’Izoardon szerzett tapasztalataimat: nem száguldhattam: hogy be tudjam venni a kanyart, ezúttal max 35 km/ó-ig engedtem a bringát, miközben kormánytáskám tetejét kézzel nyomtam le, mert a zipzárja tenerifei utolsó előtti napom óta használhatatlan.
A hajtűkanyarokból kiérve előretekintve azt néztem, merre haladok tovább, de sajnos arrafelé jócskán szürke, szakadó esősnek nézett ki az idő. Tovább áztam! Így értem le a 481m magasan fekvőm Gutensteinbe: az eső miatti óvatosság miatt perceket veszítettem a lejtőn. GUtansteint elhagyva már csupán normál esőben tekertem – a már alig-alig lejtő úton, és az első adandó alkalommal megnéztem, hogy jár vonat. 30-33 km/ó-val könnyedén hajtottam Pernitzig, ahol éppen a kocsiút melletti sín túloldalán volt a peron. A menetrend elsőre feldobott ( 6 perc múlva itt is a szerelvény, amivel 45 perc múlva Wr Neustadtban lehetek!), ám aztán megláttam a megjegyzést: W azaz csak munkanapokon és szombaton sem!
Ennyit erről! Legközelebb egy óra múlva jött volna a következő, így maradt a gyengülő esőben, szürkülő időben való tekerés. Füleimben – a kapucni alatt - persze zene szólt és ez sokat segített: nem untam el magam, ráadásul fel is pörgetett; sokkal könnyebb zene ütemére hajtani. Néhány kilométerrel Pernitz után a kocsiút emelkedőre hajtott: „-Ez meg mi ? De hiszen völgyi útról és enyhe lejtésről volt szó…” – mérgelődtem magamban. Utóbb rájöttem: tábla is volt, csak fel sem tűnt, hogy a valóban völgyi – falvakon átvezető úthoz balra kellett volna letérnem: a kocsikat az elkerülő, gyorsabb – ám a hegyoldalban vezető – útra vezették rá: ezért nem akadt egy falu és így közvilágítás sem. Felülről már száraz időben, alulról vizes úton hajtottam rendületlenül és vártam, hogy végre az aszfalt is szárazabb legyen, Wiener Neustadt se legyen messze. Végül egy benzinkútnál – gyomrom megint jelzett – bekaptam utolsó előtti túróstáskámat és csokimat; jót tett a kis pihenés: másfél órája le sem szálltam; eléggé elgémberedtem. Nyeregben is ülve kellett vállaim megtornáztatni, mert majdnem beállt már. Ami a vasúti hazajutást illeti: persze reménykedtem, de nem fogadtam volna rá, hogy 22 óra után még megy vonat Sopronba, ugyanakkor előző nap 19:07-kor indult, így azt gondoltam: „Hátha!” Bár azért lelkileg arra is készültem, hogy bizony még 1,5 órát, 38 km-t kell tekernem Sopronig: a lényeg ½ - ¾ 12 körül hazaérek.
A közeli körforgalomhoz kitett tábla már 9 km-re jelölte Wiener Neustadtot; egyre több kereszteződés, leágazás akadt, majd jöttek a raktárak, stb. A város szélétől már célegyenesben éreztem magam: a vizes út és az eső sem tűnt fel annyira. Egy körforgalom egy valószínűsített jellel mutatta, hogy jobbra kell kanyarodni a pályaudvarhoz. „-Remélem, jól értelmeztem” – és hajtottam jobbra, ahol aztán 1 km múlva előző napról ismerős Alfa Romeó szalon tűnt fel; onnan már valóban a vasútállomásnak hajtottam „toronyiránt”. 21:56-kor, 195 km-rel érkeztem meg. A kijelzőn az induló vonatok között pedig örömmel olvastam: Sopron 22:32 !
Telefonáltam is szüleimnek: ¼ 12-re a szállón leszek.
A vonat indulásáig megettem második túróstáskámat, az utolsó csokimat és almámat, a vonatra szállva pedig a néhány többi utastól elrejtve vizes mezem levéve, testemre száraz polárt húztam: így már kényelmesen, jó érzéssel utaztam a megintcsak kalaúz nélküli vonaton. Mivel csupán 2 km-t kellett rátekernem a 200km eléréséhez, picit kerültem egy közeli utcában, majd kényelmesen feltekertem a szállóhoz, ahol meleg vacsorával zártam a napot.
A túrát illetően még vonaton nézegettem a Polar pulzus-, és sebességmérőm adatait: a szintemelkedés 2338m volt, hasonlót vártam, azonban az elégetett kalória, no attól leesett az állam: 6133 kcal: mióta mérem, ennyi még sosem volt (Mt Ventoux túrámon 5700 körül volt)
Összevetettem egy valamelyest hasonló nappal a közelmúltból: Tenerifén a nagyon szeles güimari napomon 8:55 alatt 2898 méter szintemelkedést hajtva égette 5174 kcal-t, akkor 3%-t tekertem erős intenzitással és 52%-t közepessel, most viszont 19%-ot erőssel és 66%-ot közepessel. Ezen múlhatott !

Gratulálok a nagy menethez!

Vasárnap olyan fél három küröl vagyok várható a Békás célban. Ha nem tudsz megvárni, akkor légyszi add oda a cd-t a szervezőknek.(Ráveheted a Hocheck és Ebenwaldhaus filmeket is).
Köszi!

Jobb lett volna szebb, jobb időben, de azért nem volt rossz. :-)
Szerintem a DVD biztonsága miatt inkább majd külön hazatekerek érte, vagy megvárunk és beugorhatnál Bkalászra, odaadhatom ott: 5 km-re a céltól.
Apám is kell hozzá, mert én összedobom a filmet a kinti gépen, ő meg a bentin tudja csak kiírni (Most a kintin ez nem működik). Nem tervezek nagy progit szombatra, úgyhogy összejöhet a dolog :-))) Azon leszek !

gabor kreicsi wrote:

Gratulálok a nagy menethez!

Vasárnap olyan fél három küröl vagyok várható a Békás célban. Ha nem tudsz megvárni, akkor légyszi add oda a cd-t a szervezőknek.(Ráveheted a Hocheck és Ebenwaldhaus filmeket is).
Köszi!

Nem az idő számít, hanem az élmény! Az idei egyik legnagyobb bicajozásom nekem hóban volt.

Köszi a segítséget!
Gondoltam én is rá, hogy majd benézek Budakalászra, de az a helyzet, hogy nekem a Békás után rögtön indulnom kell befelé Budapestre HÉV-vel. Így ha ez Neked gázosnak tűnik, akkor majd egyszer máskor. Például Oberstdorfban. [/quote]

Hóban napsütésben lehet jó :-)
Meg eső után, mikor előjön a Nap (Iseran hágó emiatt az egyik kedvenc + a havas csúcsok miatt)

Így sem kizárt, hiszen mi elvben a 60-asról 1/2 1 körül célbaérünk és pikk-pakk hazaugorhatok közben a DVD-ért. Meglátjuk.
Obersdorf előtt úgyis elpostáznám :-)

gabor kreicsi wrote:

Nem az idő számít, hanem az élmény! Az idei egyik legnagyobb bicajozásom nekem hóban volt.

Köszi a segítséget!
Gondoltam én is rá, hogy majd benézek Budakalászra, de az a helyzet, hogy nekem a Békás után rögtön indulnom kell befelé Budapestre HÉV-vel. Így ha ez Neked gázosnak tűnik, akkor majd egyszer máskor. Például Oberstdorfban.

[/quote]

hvcsaba wrote:

Ja, el is felejtettem, a másik fő attrakcióm az idén az lesz, hogy kerékpáros zarándoklatra megyek a diákjaimmal Czestochowába, Lengyelországba.

Arra nagyon elmentem volna én is! Várom is a beszámolódat!

Én is olvasnék a zarándoklatról: már a tervről is előre.

Szlovákiáról olvasva előjönnek a nosztalgia érzései. Főleg Dobsina, ROzsnyó környékét említve. Arra régebben jártam.

GyG

A túrám tegnap véget ért. 21 napra 2187km körül lett, a szintemelkedés pedig 45000m körül, ami rekord.
Ezen a túrán amúgy több rekordomat is megdöntöttem, de nem küzdelemmel, hanem élvezettel.
Málhás legtöbb szintemelkedés egy nap 3151 m
Málha nélküli szintemelkedés egy nap: a La Marmotte utáni rátekeréssel 5316 m
és persze az egész 3 hétre a még számolás alatt levő kb. 45000m szintemelkedés.

Asszem 21 új BIG-et másztam meg, de azon túl is voltak még nagyok:
- új tekerés Alpe Galm 2231 m, Tatschalp 2214 m, Mannlichen (2236m-ig tekertem), Val Thorens (2340 m)
- ismételt feljutás: Col d'Iseran (2770 m), Galibier (2645 m), Küthai (2017 m), Jaufenpass (2099 m), Timmelsjoch (2474 m) - ami 2000m feletti.

Összesen asszem 15-ször tekertem 2000m fölé, ebből 10 az teljesen új emelkedő / csúcs.

Amikor a BIG talin megkérdezték: na és hány BIG lett, illetve hogy nem is sok az eddigi 130 körüli 2000m fölé tekerés, leszűrtem, hogy ha már ennyire uralkodik a versenyszellem, akkor mindig az összehasonlításnál ki kell hangsúlyozni, hogy:
- az ember hány év alatt jutott odáig ?
- málhával vagy egy szál bringával ?
- mennyire lakik a nagy hegyektől ?
és pl nyári túra esetén ne a BIG-eket nézzük, vegyük a szintemelkedést pl. ha már azt gondolják mögé, hogy ki mekkora hegyi bringás.

A 30-40 évesek között szerepel 41 éves is a listában, illetve egyetlen egy van aki elöttem jár és fiatalabb, a többi mind idősebb.
(A fanyalgók kedvéért)

Lesz részletesebb leírás is, ill amit ide írok majd az kb 6 oldalas. (naponta 1/4 - 1/3 oldal)

Fotóalbum a Marmottéről:
http://picasaweb.google.com/gyorgyigabor8/2009LaMarmotteByTouringbike#

Gábor, készül már az élménybeszámoló ? HOgy sikerültek a napjaitok ? Mi volt a legszebb , legemlékezetesebb ?

gyorgyigabor wrote:

Gábor, készül már az élménybeszámoló ? HOgy sikerültek a napjaitok ? Mi volt a legszebb , legemlékezetesebb ?

Nagyon sok munka és teendő várt itthon, még csak most kezdek egyenesbe jönni. Ezért az egyért nem szeretek szabira menni.
Szóval a beszámoló írása talán a jövő héten kezdődik.

Először is gartulálok hogy végig tudtad nyomni a három hetet! Az adatok is elég lenyűgözőek. Bár ezt már megszokhattuk Tőled.

Másodszor, még egyszer elnézést, hogy végül elkerültük egymást a Nebelhornon. Nagyon sajnáltam.

Szóval összességében nagyon jól sikerült a túra. Komoly sérülésünk nem volt, Sominak volt egyik nap térdproblémája, ezért ő a Stoß-ra nem jött már fel ill. utolsó napon Ő és Pisti is inkább a Tour-t nézték, mert már nem volt száraz cuccuk. Én Ferix-el másztam meg a Hirschbichl-t. Méltó volt zárásnak.

Az időjárás elég változékony volt, nagyon sokat tekertünk hidegben és időnként komoly esőben. A Rosfelden például 7 fokban meneteltünk, pedig az "csak" 1500 méteren volt. Azért ez kissé hűvös volt.
Ettől függetlenül - ha választani lehet - én inkább megyek rossz időben, mint 30 fokos kánikulában, főleg a hegyekben.

A találkozón engem is meglepett a versenyszellem, de engem inkább a tempó tekintetében. Nem gond, a konzekvenciát levontuk és utána már ehhez mérten kerekeztünk.

Viszont én innentől átállok a rövidebb 3-4 napos túrákra. Már korábban is mondtam, de most már egészen megérlelődött bennem, hogy ez (7-10 nap) nagyon sok idő (nekem) az otthonomtól távol. Szerencsére a társaim is hasonlóan gondolkodnak.

A legnagyobb (kerékpáros) diadalnak ezen a túrán a Nebelhorn és a Kitzbüheler Horn megmászását érzem. Azon a két hegyen mentem ahogy bírtam. A többin inkább "csak" igyekeztem.

Szép napot!

Én is sajnálom, hogy kimaradt a közös túra; majd legközelebb ! :-) 2010 március Dobogókő :-) Tartok a hidegtől.

Én is kaptam az esőből épp a Nebelhornos napon dacból sem hátráltam meg és esőben nyomtam végig az Allgauer Berghofot ráadásul igazán a csúcsig, nem csak a BIG csúcsig (ami nem a vége). Utána jött csak a 18%
A "célegyenes" Bergwang volt, előtte kinéztem, hogy ott házban megalszom (szárítottam is cuccot, bár nem sokat kellett.) A kamásli egész jó volt, meg az esőkabát is. Aznap vagy 80 km-t hajtottam esőben.

Az Ötztaler próbatúra napja is esőben indult, de így lett igazi Ötzis időjárású és hű önmagához. MIvel én nem szeretem az ilyen időt, jó érzés bevállalni és megcsinálni ezeket. Legközelebb még több erőt, magabiztosságot ad.

A Tour egyébként most az igazi !!! Fel is vettem, mert idén én is jártam a Colombiere-bn, a két Szt Bernardon is (2001 ill 2004), Ventoux-on meg 2008. :-) Juj de várom már !!!!!!

Milyen volt a Kitz. horn ? Idő és nehézség ? Utóbbit mihez hasonlítod nehézségben ?

gabor kreicsi wrote:

Másodszor, még egyszer elnézést, hogy végül elkerültük egymást a Nebelhornon. Nagyon sajnáltam.

Szóval összességében nagyon jól sikerült a túra. Komoly sérülésünk nem volt, Sominak volt egyik nap térdproblémája, ezért ő a Stoß-ra nem jött már fel ill. utolsó napon Ő és Pisti is inkább a Tour-t nézték, mert már nem volt száraz cuccuk. Én Ferix-el másztam meg a Hirschbichl-t. Méltó volt zárásnak.

Az időjárás elég változékony volt, nagyon sokat tekertünk hidegben és időnként komoly esőben.

A legnagyobb (kerékpáros) diadalnak ezen a túrán a Nebelhorn és a Kitzbüheler Horn megmászását érzem. Azon a két hegyen mentem ahogy bírtam. A többin inkább "csak" igyekeztem.

Szép napot!

TÚRÁM:
Bringatúra az Alpok 2000-eseire VII. évad, avagy bringázás (saját) rekordról rekordra

Bevezetés:
2009. nyári bringatúrám – meglepetést nem okozván – ismét az Alpokba vezet. Bár télen vacilláltam és döntöttem majd megvalósítottam egy két hetes tenerifei és la palmai bringatúrát, azt mindenképp tavaszra volt célszerű időzíteni: az ottani időjárás, illetve magam miatt is. Nagyon vártam már, hogy a sok munkából egy nagyot szóló túrával kikapcsolódjak.
A nyári alpesi túra több mérföldkőre épült (időrendi és nem fontossági sorrendben)
• Néhány túra a dél-Svájci Wallis kantonban, mely tele van sok – meredek - 2000m fölé vezető emelkedővel.
• Két kimaradt francia 2000m-es emelkedő (2000m-es hágóból már minden jártam): a Tour de France-ról ismert Courchevel és Val Thorens, majd két ismert hágó (Iseran és Galibier) melyekre málhával, ám a korábbiakkal szemben most ellenkező irányból tekernék fel.
• Európa második legnehezebb hagyományos bringamarathonja a La Marmotte (174 km + 5000 m szint) három nagy emelkedővel: Col du Glandon (1924 m), Col du Galibier (2645 m), Alpe d’Huez (1860 m). Nagyon vacilláltam a BIG találkozó és eközött, de végül fontosabbnak éreztem a marathont.
• A BIG bringatalálkozó (utolsó napja) a Bajorországi Sonthofenben.
• Végül Európa legnehezebb hagyományos (nem extrém) bringamarathonjának, az Ötztaler radmarathon útvonalának a próbatekerése: hadd lássam hogy bírnám a 238 km-es elvben 5500m (valójában 5200 m) szintemelkedésű marathont, mely emelkedői: Küthai (2020 m), Brenner (13.. m), Jaufenpass (2099 m), és végül a legvégére az 1800m szintemelkedésű Timmelsjoch (2509 m). A marathonnak nagyon jó a szlogenje: Ich habe ein traum (van egy álmom.). Nekem is van: életemben egyszer szeretném túrabringával végigcsinálni. Idén persze – mivel nem mezőnyben tekerek – szép eredmény lenne, ha reggel 7 órás rajt után este 9-re körbeérnék.
(A marathon rajtja 6:45-kor van, limitidő Timmelsjochon van 19:30-kor, ehhez a szervezők szerint 15:30-ra kell Bad St Leonhardba érni.)

Mivel a túra kezdetéhez repülővel érkezem (Bergamóban száll le) és 2 napot É-Olaszországban kerekezem, jeleztem túratervem Maurónak, aki örömömre csatlakozik is hozzám a 2. napon. Minthogy – ha már arra járok – az összes Wallis-i 2000m-es emelkedőt szeretném felkeresni, a megelőző napi Lago di Naret túl soknak tűnt. Féltem, hogy nem fogom bírni utána a sok nehéz napot egymás után, ezért végül idén kihagyom a Naretet, ám jövőre úgyis vár még néhány emelkedő DK Svájcban.

Máskor minden nyári túrát szisztematikus edzés előzte meg, azaz hónapról hónapra 1000m-rel növeltem a legnehezebb napi túrák szintjét, mely végén júniusban már illett 3500 – 4000m szintemelkedésű túrát tennem. Idén a Kanári szigeteki hegyes két hét után két hétig nem nagyon tekertem, utána volt egy erős hétvégém május közepén Ausztriában, ám azután már csak közepes túranapok a Pilisben. Az utolsó hetekben sajnos az eső, illetve utolsó hétvégén (júni 13-14) már az időhiány akadályozott meg, hogy ennyit tekerjek. Helyette az 1700-2000m szintemelkedésű túrákat jobban megnyomtam. Eddigi tapasztalataim – és reményem szerint – a kezdeti napokban nem lehet gond az edzettséggel, utána meg már ott lesznek a megelőző napi túrák, emelkedők, úgyhogy szerintem menni fog. Mennie kell!
A La Marmotte marathon 5000m szintemelkedése annyi, aminél többet egyetlenegyszer mentem az életemben! Mindazonáltal nem készülök rá külön; korábban sem marathonokra készültem, hanem hegyi túrákra és az elegendő is volt, hiszen picivel megyek csak majd gyorsabban, mint túráimon szoktam.
Az Ötztaler radmarathon útvonala…. Ahhoz nem is teszek hozzá semmit. Meglátjuk! Valahogy csak felszenvedek majd a végén a Timmelsjochhra, bár a tövéig (3500 m szint) még nem lehet semmi gond; jó állapotban kell, hogy odaérjek.

1-3 nap rövid összefoglalója: (párhuzamosan közlöm, ahogy képeket is tudok mutatni:

2009. júni 21, vasárnap: Varese – Campo del Fiori – Passo Cuvignone – Verbania – Feriolo = 79,3 km + 1788 m szintemelkedés
Néhány órás éjszakai reptéri alvás után korai repülővel fél 8 tájban érkeztem Bergámóba, e kellemes hangulatú városba, ahol a vonat indulásáig rendelkezésre álló időben kényelmesen feltekertem a várba: szép kilátás nyílt a hegyekre és a messzi lapos tájra is. Vonatozás (Milanóban másik pu-ról kellett továbbutaznom) után Varesében kezdődött igazán a kerékpártúrám, egyből egy BIG listás emelkedővel. Mivel a város feletti Campo del Fiori (… m) felső része meredeknek ígérkezett, kilométereken át lestem, hol rejthetném el csomagjaimat. Az emelkedő felső részén már anélkül robogtam fel a csodás panorámájú, 14-16% meredek utacskával végződő hegycsúcsra, ahonnan körpanoráma nyílt a svájci határon égbe szökő havas csúcsokra, illetve közeli tavakra, hegyekre. Ajánlott emelkedő! Délután vacillálás után lemondtam a San Martino emelkedőről, hogy ne este 22 óra után essek a kempingbe (ha Mauróval találkozunk), a Passo Cuvignonéra erdei, csendes út vezetett, benne 3 km-es 11%-os szakasszal, ahol már egy hozzám csatlakozott olasz fiúval, Stefanóval – beszélgetve – hajtottam. A Lago Maggiorén átkelve 8 óra tájban a kinézett tóparti kempingbe értem, ahol élveztem, hogy nem húzódott el a nap. Jól esett ilyen kellemes környékű kempingben éjszakázni.

2009. júni 22, hétfő: Feriolo – Mottarone (1455 m) – Feriolo – Domodossola – Gabi – AUTÓ – Brig – Visp = 128,2 km + 2524 m szint
Kis késéssel érkeztem a Mauróval megbeszélt találkozóra, a Mottarone emelkedő (1455 m) indulópontjához. Örömmel láttuk viszont egymást. Csodás, időnként panorámás, friss levegőjű úton, beszélgetve tekertünk. Mondtam is: ez az amit szeretek: fantasztikus tájon, jó társaságban bringázni. A csúcsot körbe is lehetett tekerni, innen-onnan havas hegyek, több irányba kisebb-nagyobb tavak látszottak. Azt is láttam, amerre, a Simplon hágó felé vezetett tovább utam, délután.
Sátorbontás után már málhás bringával tekertem Domodossola felé, ám az ellenszél megnehezítette a dolgom: fárasztott és lassított. Vonat, busz nem segíthetett, már benéztem megnézni a menetrendet Domodossolába (inkább e nap könnyítsek és másnap következhessen két kétezres). A lankásan induló Simplon hágóút alsó részén vadon növő liliomot is láttam és már 1000m-en akadt egy hófolt. 1200m körül ment le a Nap, el is döntöttem megalszom Simplon faluban, ám Gabi település után egy furgonból egy idős házaspár megkérdezte, hátha átvihet: az Ég küldte őket; épp Vispbe autóztak, ami célom lett volna, így ½ 11-re oda is értem. A kimaradt Simplon hágón pedig korábban, 2006-ban már jártam, igaz akkor nyugat felől.

2009. június 23, kedd: Visp – Tatschalp (2240 m) – Stalden - Mattmarksee (2197 m) – Visp = 130,16 km + 3065 m szintemelkedés
Szép napos, melegedő időben, hol emelkedős, hol lankás úton tekertem Zermatt felé Tatschig (ahonnan már csak 1,5 km-t mehetek az autósok, így sok a parkoló és komoly a vasútállomás!), ahol váratlanul hűvös levegőben következhetett a keskeny utacska a Tatschalpig, 2214 méterre, szemben havasokkal, gleccserrel. Délután a szomszéd völgyben tekerve Saas-fee-től már gyenge eső rontotta el a kedvem, ugyanakkor végül utóbb azt mondhatom: szerencsém volt. Fázós, beöltözős emelkedő helyett ugyanis meleg esőben, alul végig rövid bringanadrágban tekerhettem a szinte forgalommentes és tájképileg nem egy egetverő úton a 2197m magasan található Mattmarksee duzzasztott tó részben hófoltos partjáig. Hazaúton szerencsére még tudtam vásárolni, a felhők alól kiérve pedig csodás naplemente sütötte hegycsúcsokban gyönyörködhettem.

KÉPEK:
http://picasaweb.google.com/gyorgyigabor8/BicycletourInTheAlpsWithNewPersonalRecords#

Nagyon jó képek, az utolós főleg lenyűgöző!

Ja, az az esős Mattmarksee után jól esett: kijönni a felhők alól, ahol érezhettem, hogy a völgyben jó idő van... na és a fények. Lehet h akkor felteszek még egy képet, mert vagy 4-et fotóztam a naplementéről.

Akkor én is elkezdem a beszámolónkat.



A BIG (Nemzetközi Hegyikerékpáros Mozgalom) évről évre rendez régiós illetve központi találkozókat tagjainak.
Igazából már évekkel korábban gondolkodtam és tervbe is vettem, hogy elmegyek egy ilyen találkozóra, de mindig közbejött valami. Idén azonban a hely relatíve közelsége (900 km) és a táj (Alpok) kedveltsége miatt különösen is szerettem volna ezen a találkozón részt venni. Ennek függvényében a készülődést (anyagi, adminisztratív) már 2008-ban elkezdtem. Társaim, a sokat próbált Ispán István (Pisti) és Vincze Gábor (Somi) voltak.

1. nap 2009. július 2.
Utazásunkat egy elég hosszú autózással kezdtük meg, melyet dél körül egy útba eső hegy megmászásával tettünk változatossá. A Németország területén lévő Südelfeld Sattel (1123 m) volt a kiszemelt célpontunk. Ez a csúcs közvetlenül a Kufstein felé vezető autópályáról is elérhető. Ennek megfelelően lehajtottunk a pályáról és az első faluban Oberaudorf-ban parkoltunk le. Eleinte még laza emelkedésű volt az út, ám ez után következett egy rendkívül meredek fal, amelyre 14%-ot jeleztek. Az út egyébként nagyon szép völgyben kanyargott egyre csak felfelé. Aztán kissé kitárult a táj és sípályák mentén értük el az út tetejét. Időközben egy rövid zápor is elkapott bennünket, de nem volt komoly. A tehénkolompolás innentől kezdve egyfajta alaphangja is lett túránknak.
A visszagurulás elég gyorsan ment, aztán ismét kocsiba pattantunk és közel három órás úttal értük el aznapi szállásunkat Elmen-t. Ez a kis falucska Tirolban van közel a német és a voralbergi határhoz. Pont együtt érkeztünk meg Mauro Repettivel, akivel el is kezdtük taglalni, hogy kik is várhatóak még. Nagy élmény volt látni, ahogyan a „nemzetközi brigád” összeverődik és sorra érkeznek meg az autók. Végül teljesen megtöltöttük a parkolót. A közös nyelv leginkább az angol, ill. a francia volt.
A hosszú napot egy korai lefekvéssel zártuk, mert másnaptól kezdődtek a komoly megpróbáltatások.

Táv: 36,1 km
Szint: 695 m
Max. sebesség: 68,1 km/h

Képek: http://www.challenge-big.eu/list/198-.htm#

2. nap 2009. július 3.
A közös reggelinél is folytatódott az előző napi jó kedv. Sikerült kicsit beszélgetnem – és egy közös fotót is készítetnem – a mozgalomban vezető Etienne Mayeur-ral. Ő már közel jár a 800 csúcs teljesítéséhez. Aztán összeszedtük magunkat és nekivágtunk az első közös hegyünknek. Sajnos az időjárás bekeményített, mert szakadó esőben, mennydörgések közepette indultunk el Voralberg irányába. A csapat nagyon széthúzott, mi inkább a hátsó feléhez csapódtunk, mivel közel 40 km hegymenet várt ránk. Néha volt egy-egy esőszünet, de többnyire leszegett fejjel haladtunk egyre feljebb. Már közel jártunk a csúcshoz, amikor az elnök (Daniel Gobert) és társai jöttek velünk szemben. Meg is kérdeztem, hogy mi lesz a beígért közös fotóval. Láttam, hogy kissé kényelmetlenül érzi magát a dolog miatt és továbbszáguldott. Ezek után mi már nem erőltettük a közös tekeréseket, mivel úgy gondoltuk hogy így nincs értelmük. „Maradék” csapatunk együtt mászta meg a hegyet és készítettünk egy közös „topfotót” a meghódított Hochtannberpass-ról (1762 m). Időközben a nap is kisütött és a táj is egyre többet mutatott a szépségéből.
A lejtmenet sem volt túl rövid, de egy idő után már száraz úton repeszthettünk lefelé. Visszaérve a szállásra összepakoltunk és elindultunk a „központi” szállásunk felé. A többség innen még a Hachtennjoch (1894 m) felé vette az irányt, mi azonban – mivel ezt a hegyet már 2005-ben meghódítottuk – a Furkajoch (1760 m) felé haladtunk. A hágón igazi veterán autótalálkozó folyt. Ehhez mérten figyelnünk is kellett, mert voltak, akik nagyon komolyra vették a kanyarok levágását. Az idő nagyon kedvező lett, mert gyönyörű napsütésben tudtuk abszolválni ezt a szép hegyet. Nagyon sokat nem időztünk, mert este hatkor már Oberstdorfban volt a találkozónk.
A szállás (Youth Hostel) megtalálása nem volt egyszerű, de a pontos térképünknek köszönhetően végül eltévedés nélkül odaértünk. Ezzel sokan nem így voltak, mert az elsők között vártuk – többek között - az elnökség megérkezését. Kiderült, hogy három kört írtak le a városban mire ideértek. Oberstdorf-Kornau ugyanis bár a városhoz tartozik, attól függetlenül hogy a Kleinwalsertal egyik „csápjában” található. Ez az a völgy, ami bár Ausztriához tartozik, de közúton csak Németország felől közelíthető meg.
Következett a közös vacsora, ami első terítésre elég szűknek tűnt. Mauro oda is ment repetázni, mire kiderült, hogy lehet. Ezek után valamennyi este ezt megismételtük és így tényleg mindig jól laktunk. Vacsi után elfoglaltuk a hat ágyas szobáinkat és lementünk az esti nyitóbeszédre. Az elnök mindenkit a saját nyelvén köszöntött!

Táv: 94,3 km
Szint: 1240 m
Max. sebesség: 59 km/h

Képek: http://www.challenge-big.eu/list/604-.htm
http://www.challenge-big.eu/list/602.htm

3. nap 2009. július 4.
A szállás nem kifejezetten a jó pihenésekről szólt. Elég hangos gyerekcsapatok verődtek össze, meg mi sem tudtunk időben nyugovóra vonulni. A reggelik/vacsorák azonban kárpótolták ezt (meg persze az olcsó ár is). Ezen a reggelen is mindenki annyit evett, amennyi beléfért.
Mai logisztikánkat már a „főcsapattól” külön szerveztük meg. A tegnapi nap rávilágított arra, hogy jobb, ha külön megyünk. Ennek megfelelően már negyed kilenckor el is indultunk az első csúcsunk felé, amire Ferix is velünk tartott. Egy igazi bringás kör volt kinézve, autózni egyáltalán nem kellett. Először is legurultunk a főútra, majd északi irányban egészen Fischen-ig tekertünk. Innen indul Bajorország egyik legnehezebb hágója, a Riedbergpass (1420 m). Eleinte még nagyon enyhe az emelkedése, de egy csodálatos vízesés és egy alagút után (ami kerékpárral kerülhető) megkezdődik az igazi „fekete leves”. Több mint négy kilométeren keresztül 16%-os a meredeksége. Itt kezdtem el először értékelni, hogy MTB-vel jöttem. A korai időpont miatt az autók még csak nagyon gyéren szállingóztak, így élvezhettük a természet csöndjét is. A táj is nagyon megkapó volt. Sziklaormok és fenyvesek. Egy turistaház mellett állt egy buszmegálló. Gyönyörű állapotban, firkálás mentesen, épp üvegekkel. Pedig itt is élnek „nagy csávók”. Mégis ilyen állapotban vannak a létesítményeik. Nem értem, hogy nálunk miért olyan nagymértékű a rombolási vágy?
Lassan (tényleg) felértünk a hágó tetejére. Megcsináltuk a közös fotókat és száguldottunk vissza. Lejtmenetben azonban nem mentünk le a főútig, hanem balra tartva, kisebb falvak érintésével haladtunk északi irányba. Voltak itt emelkedők, lejtők, aztán egyszer csak ki volt írva a következő csúcsunk neve, az Allgäuer Berghof-é (1171 m). Alig kezdtük meg az emelkedésünket, láttuk, hogy a BIG csapat tagjai ereszkednek velünk szemben. Ők ugyanis fordított sorrendben csinálták a kört és jóval később indultak. Jó pár emberkét sikerült lencsevégre kapni a lejtőzés közepette. Aztán nekünk is jött a mászás. Voltak benne embert próbáló részek, de nem volt vészesen hosszú. Érdekes, hogy bár már kora délután volt, az árnyékos helyeken még mindig vizes volt az út az éjszakai eső következményeként. A csúcson egy hiper-szuper négycsillagos szálloda üzemelt. A jókedvű fotók után nekünk is jött a lejtmenet, amit nagyon élveztünk.
A visszautunk is nagyon szépre sikerült, ugyanis megtaláltuk az Oberstdorf felé vezető kerékpárutat. Bár többnyire sóderos volt a felülete, nagyon jól lehetett rajta haladni. Ráadásul változatos is volt. Folyópart, erdő, ligetek. Egészen a Kornau-ba vezető körforgalomig rajta is maradtunk, hogy aztán egy kis hegyi befutóval zárjuk a napot. (Ferix még megmászta a Nebelhorn-ot.) A vacsoráig aztán nagy beszélgetést folytattam a találkozó résztvevőivel. Feltűnt, hogy kedvelik a magyarokat.
A napi megpróbáltatások a „Quizz-zel” fejeződtek be. Nagyon ötletes és érdekes feladatokat kellet megoldanunk, aztán a helyes válaszok sorrendjében választhattunk az asztali ajándékok közül.

Táv: 60,8km
Szint: 1340 m
Max. sebesség: 60,8 km/h

http://www.challenge-big.eu/list/193-.htm#
http://www.challenge-big.eu/list/194.htm#

A folytatás. Jó olvasgatást!

4. nap 2009. július 5.
Reggeli után autóba pattantunk és elautóztunk Voralbergbe. Az első kiemelt hegy a Millrütte (1106 m) volt. Túránkat a Rajna melletti Scwarzach-ból indítottuk. A folyó völgyében végig szépen kiépített kerékpárúton tudtunk tekerni. Az idő is nagyon kedvező volt, hétágra sütött a nap. Mint később kiderült, ez volt a legmelegebb túranapunk.
Götzis településnél kezdtünk bele az igaz emelkedésbe, de ez hamarosan annyira komolyra váltott, hogy a legkönnyebb áttételt kellett választani. Pár száz méter hosszú szakaszon az út szó szerint bele volt robbantva a sziklafalba és egy sávosra szűkítve. Mindenhonnan vízcsobogás hallatszott és számos gyalogösvény is keresztezte az aszfaltutat. Feljebb érve egy kicsiny falut értünk el, ahová egy speciálisan kiképzett busz is feljár. Az a tapasztalatom, hogy itt az Alpokban bármilyen ellátandó feladatot megoldanak a hatóságok.
A falucska után továbbra is folytatódott a nagyon komoly meredekség, ami időnként elérte a 20%-ot is. Voltak rajtunk kívüli próbálkozók, akik szintén két keréken küzdöttek felfelé az emelkedőn. Aztán a nagy nehézségek ellenére is örömmel értük el a csúcson lévő turistaházat. A parkolóban pont szabadtéri szentmisét tartottak. Ehhez méltóan igyekeztünk viselkedni.
Sajnos Somi térde már felfelé menet elkezdett fájni, így kissé módosítottuk a programunkat. Visszatekertünk a kocsihoz, frissítettünk és némi autózást követően már csak Pisti társaságában vágtunk neki a Stoß (942 m) emelkedőjének. Ez a hegycsúcs már Svájcban van és az az egyik érdekessége, hogy a helyi vasút is felmegy rá, de fogaskerekű segítséggel. Látványosságnak számít még a második világháborús tankcsapda vonulat is. Nem tudom kiktől (németek, szovjetek…) védekezhettek a svájciak, de nagyon komolyan megcsinálták, aztán ott is hagyták. Ott jártunkkor hatalmas motoros felvonulás is zajlott. Páholyból néztük az „előadást”. A csúcson már kissé borult idő várt ránk, de még nem esett az eső, így nagy tempóban vissza is ereszkedtünk. Estére azonban megjött ismét a hidegfront, ami innentől kezdve túránk végéig az Alpok felett forgott.

Táv: 61,1 km
Szint: 1005 m
Max. sebesség: 52 km/h

Képek:
http://www.challenge-big.eu/list/601-.htm
http://www.challenge-big.eu/list/555-.htm

5. nap 2009. július 6.
Igazán esős napra ébredtünk. Ehhez mérten próbáltuk a ruházatunkat összeállítani, de persze búvárfelszerelés nem volt nálunk. A bíztató talán annyi volt a helyzetben, hogy a hegyek nem tűntek túl hosszúaknak és közben az autóban majd lehetőségünk nyílik a megmelegedésre.
Az első hegyünk a Kesselbergstraße (859 m) volt. Ez a gyönyörű út a Kochelsee partjáról indul. Meredekségre és magasságra is az egész túra egyik legkönnyebb mászása volt. Egyetlen bibi az volt, hogy közben mintha dézsából öntötték volna, úgy esett az eső. Lehajtott fejjel, szótlanul tekertünk felfelé. Aztán elérve a csúcsot, hangokat hallottunk mögülünk. Ekkor érkezett meg a négy olasz a találkozóról, akik szintén ezzel a heggyel kezdtek aznap. El is készült a közös fénykép. Lejtmenet után szinte bevetődtünk az autóba és gatyára vetkőzve, teljes fűtéssel indultunk tovább. A következő csúcsig szinte meg is száradtunk az autóban, csak a levetett ruhák maradtak vizesek.
A Wallberg Straße (1257 m) egy újabb tó – a Tegernsee – partjáról indult, azon belül is Rottach-Eggern városából. Itt – akaratomon kívül – jól megijesztettem egy járókelőt. Kissé bizonytalan volt ugyanis az útirány és hirtelen kipattantam az autóból kérdezősködni. Igen ám, de kantáros bicajos nadrágban, pulzusmérős övpántban mentem oda egy hölgyhöz a zuhogó esőben. Szegényt, elég váratlanul érhette a látvány. A helyes irány megtalálása után hamar leparkoltunk és nekiláttunk a mászásnak. Ez már egy jóval kisebb forgalmú hegyiút volt, ráadásul fizetős is. Természetesen kerékpárral ez is ingyenesnek számított. Az eső közben szemerkélőre váltott, majd el is állt. Ekkor még némi kilátást is kaptunk a gyönyörű tó felé. Közben a meredekség miatt jócskán vissza kellett váltani, annyira nehéz volt a hegy. Szerencsére elég hamar abszolválni tudtuk az emelkedőt. Szétnézni csak néhány percünk volt, mert akkora köd ereszkedett le, hogy a látótávolság száz méter alá csökkent. Óvatos ereszkedés következett, majd a szokásosnak mondható melegedés a kocsiban.
Érdekes, de a mai utolsó hegyünk is egy tó mellől, a Schliersee partjáról indult. Az eső már teljesen elállt, még az aszfalt is elkezdett száradni. Ennek megfelelően a kilátás is kezdett jobb lenni. Gyönyörű erdőségben vezetett fel az út, a forgalom pedig minimális volt. A meredekség nem sok pihenőt adott, gyorsan felértünk a Spitzingsattel (1129 m) csúcsára. Nagyon szép környék volt ez, igazi túrázó paradicsom. Egy tó – Spitzingsee - még itt, a tetőn is volt.
Alig értünk fel, ismét elborult és csöpörgő esőben zúdultunk vissza a kocsinkhoz. Elég hosszú autózás után értünk vissza a szállásunkra, ahol még éppen elértük a vacsoraosztást. Ez sajnos a találkozó többi tagjának nem sikerült. Este fél tízkor még volt egy búcsú beszéd az elnök részéről majd elköszöntünk egymástól.

Táv: 26,6 km
Szint: 885 m
Max. sebesség: 69,9 km/h

Képek:
http://www.challenge-big.eu/list/195-.htm
http://www.challenge-big.eu/list/196.htm
http://www.challenge-big.eu/list/197.htm

6. nap 2009. július 7.
A találkozó zárónapjára volt meghirdetve Európa negyedik legnehezebb aszfaltos emelkedőjének a Nebelhornak (1934 m) a megmászása. Az már korábban kiderült, hogy a közös fotók elmaradnak ill. többen is jelezték, hogy mégsem jönnek fel a csúcsra. Akik korábban feljutottak a tetőre, azok mind azt mondták, hogy nagy szenvedés és bicajtolás volt. Én nagyon elszánt voltam. Alkatomból, stílusomból adódóan abszolút nem zavar meg, ha tolni kell a bicajt. Van úgy, hogy tolva már gyorsabb vagyok, mintha tekerném.
Társaimmal a Nebelhornbahn parkolójából indultunk. Rögtön elnéztük az irányt, mert a síugrósáncot mi jobbról kerültük meg ami egy füves placcra vezetett bennünket. Visszagurulás után, már a bal oldali irányból kapaszkodtunk felfelé. Átbicajoztunk a hatalmas lelátó alatt és megkezdtük a komoly emelkedőt. Lenyűgözőek a hegy alapadatai, ezeket most ismertetném is. Indulás 775 méterről, a csúcs 1996 méteren van. Az út hossza: 10,1 km, legmeredekebb része pedig: 24,2 %-os. Ám az utolsó három kilométer átlagosan is 20%!
Hamar ráálltunk a saját tempónkra. Pistivel még egészen a sípályáig kerülgettük egymást. Itt egy óriási tehéncsorda legelészett, nem volt könnyű közöttük evickélni. A meredekség lassan olyanra váltott, hogy már a legkönnyebb áttételemmel is csak szenvedve tudtam tekerni. Körben bezárultak a hegyek és szemben feltűnt a csúcson lévő épületkomplexum. A kötélvasút is odáig vezetett.
Az aszfaltos út aztán annyira meredek és köves lett, hogy következett a kerékpártolás. Nem tudom, hogy nehezítette vagy könnyítette a helyzetet, de felhőbe értem és a látótávolság száz méter alá csökkent. Azt azonban így is láttam és persze éreztem is, hogy nagyon meredek az út. Bár közel 10 fok volt csak a fejemen lassan izzadság patakocskák kezdtek el csordogálni. Egyik kanyar jött a másik után és csak rövid megállókat engedélyezve magamnak húztam-vontam felfelé a bringámat. Párszor már egy libegő vonalát is kereszteztem aztán egy sziklafalon egy 1-es számot véltem felfedezni. Ez újult erőt adott nekem a folytatáshoz. Itt egy rövid szakaszon ismét lehetett tekerni is. Aztán egyszer csak kutyaugatásra lettem figyelmes és hirtelen a ködből egy kisebb csoport tűnt fel. Üdvözöltük egymást és azt vettem észre hogy a kötélvasút állomás előtt állok.
Megvan! Sikerült!
Határtalan örömmel készítettem el az önkioldós képet majd gyorsan bementem a melegre felöltözni. Vettem még egy botcimkét is az egyik boltban, ahol visszaadták így a parkolójegy árát is.
A lejtmenetre teljesen leengedtem az ülésemet, de még így is volt olyan hely, ahol le kellet szállnom, mert annyira veszélyes volt a szituáció. Végül a teljes menetet három órán belül megcsináltam és visszaértem az autóhoz.
Miután mindenki befutott – a zuhogó esőben – elindultunk hazafelé. Útközben még megálltunk és nekiláttunk az Oberjochpass (1178 m) csúcsának is. Sok kedvünk nem volt hozzá ebben az embert próbáló időben, de szerencsére sem meredek, sem hosszú nem volt a hegy. Igazából ez amolyan „ledurrantás” volt. Csak a csúcson álltunk meg fényképeket készíteni.
Innen további autózás várt ránk Saalfeldenig. Ott egy kint élő bringás barátunk (Suplicz Ferenc) segítségével talált apartmanban rendezkedtünk be. Ez a szállás nagyon tiszta, tágas, kényelmes és nem utolsó sorban olcsó is volt. A vacsora után mindenki kidőlt és este kilenckor már aludtunk is.

Táv: 24,0 km
Szint: 1285 m
Max. sebesség: 46 km/h

Képek:
http://www.challenge-big.eu/list/192-.htm
http://www.challenge-big.eu/list/191.htm

7. nap 2009. július 8.
Már elfogadtuk, hogy ezen a túránkon nem leszünk elkényeztetve jó idővel, így meg sem lepődtünk a reggeli ködön és borús égen. Arra a megállapításra jutottunk, hogy mindenképpen legyen autó a közelünkben a száraz ruhák és a visszavonulás biztonságával. Első hegynek pedig a legnehezebbet néztük ki, így egymást követő napon két olyan hegyet mászhatunk meg, amelyek benne vannak a TOP 20-ban.
A Kitzbüheler Horn (1996 m) már messziről feltűnt a meredek sziklafalával és a gyönyörű TV tornyával. Egy kisebb parkolóban sikerült letenni a kocsit és nekiindultunk a hegynek. A fizető kapunál van egy automata, ahol a bringás kérhet magának egy igazoló blokkot. Ezt felérve az Alpenhaus-hoz, leigazoltatja és így lesz egy hivatalos papírja is az idejéről. Sajnos erről a lehetőségről mi csak a csúcson kaptunk információt. Egyébként maga az út is rendkívül precízen ki van táblázva. Kilométer számláló, meredekség diagram és a nagyobb meredekségek külön is jelezve.
Alapadatok: indulás 836 méterről, a csúcs 1934 méteren van. Az út hossza: 7,9 km. Átlagos meredeksége 12,8 %, a legmeredekebb része pedig: 25 %-os.
Hamar saját tempóra váltott mindenki és így elmélyedve a tájban és a nehézségekben araszolgattunk felfelé. Az idő csak nagyon kis mértékben javulgatott, ami abból állt, hogy néha elvékonyodott a felhőzet. Sajnos itt kezdtem el érezni, hogy a cipőszárításom nem volt teljes, mert a lábújjaim elkezdtek fázni a vizes zokniban. Ez eléggé kellemetlen érzés volt. Az útról megannyi panoráma mellett még a Grossglockner látványát is megtekinthettük. Aztán feltűnt az Alpenhaus, ahol megálltam. Hivatalosan eddig tart az út, de mi mindenképpen fel akartunk menni a TV toronyhoz is. Várakozás közben úgy döntöttem, hogy veszek egy túrazoknit. Le is mentem vele a mosdóba és a Sípos János féle módszerrel kitömtem kéztörlővel a cipő orrát, így vettem fel ismételten magamra. Egy botcimkét is vettem. Így mindkét „nagy” hegyről lett egy ilyen emlékem.
Közben megjöttek Pistiék is és nekimentünk a maradék távnak. Ez a rész sokkal meredekebb volt, mint az előzőek és nagyon sok gyalogos turista is errefelé igyekezett a csúcsra. Idáig a többség kötélvasúttal érkezett. Ekkor végre napsütést is kaptunk. Ez olyan erőt adott nekem, hogy teljes erőbedobással tekertem a csúcsig. Ott egy lenyűgöző panorámában volt részem. Látszódott az egész Magas-Tauern és az is, ahogy dél felől egy óriási zivatarfelhő érkezik. Gyorsan felöltöztünk és nekiiramodtunk a lejtőzésnek. Olyan jól sikerült legurulnunk, hogy csak az aljban kapott el egy kisebb csepergés.
Rövid autózás után érkeztünk meg a Durchkäser Alm (1513 m) lábához, Waidringba. Némi frissítés után már indultunk is felfelé. Ez az út is fizetőkapuval kezdődött, de mi ismételten a „szabad” kategóriába tartoztunk. Utunk során nagyon sok olyan hegyet másztunk meg, ahová motorizációs járművel nem is kevés a belépés. Mi pedig ingyenesen gyönyörködhettünk ezekben.
Az út végig nagyon meredek volt, közel 15%-os. Ebből következően a legkönnyebb áttétellel próbálkoztunk. Az idő változékonyságát jelzi, hogy útközben kétszer is elkapott az eső. A második szerencsére engem már a csúcs előtt ért, így gyorsan be tudtam menekülni az eresz alá. Megdöbbentő látvány volt innen visszatekinteni a Kitzbüheler Horn csúcsára. Aztán lejtmenetben sikerült átlépnem a 70 km/h-t.
Ismét egy nagyon rövid autózás következett és Loferben parkoltunk le. Ez egy igazán szépséges kis település, tele régi és szépen karbantartott házakkal. Már közel voltunk a napi kétezer méteres szintemelkedéshez, amikor nekiláttunk a Loferer Alpe (1425 m) csúcsának. Kikerülve a fizetőkaput az út egy napsütötte domboldalon szerpentinezett felfelé. Itt tűnt fel először, hogy mennyi szarvasmarha telep van errefelé. Aztán a minket mellőző kocsik nagy része is tejes tartályokat húzott fel vagy le. A meredekség itt sem volt egyszerű eset, de – mint az időjáráshoz – ehhez is hozzászoktunk már. Egy szakaszon annyira elkeskenyedett az út, hogy teljesen egy sávosra szűkült. Itt még az autó sem tudott elmenni mellettem. Gyorsan bementem egy zugba és elengedtem őt. A hegy tetején egy óriási hegyi legelő – télen sípálya – fogadott. Sífelvonók, kisebb tanyák, zöld fű és kolompló tehenek látványa terítette be a teljes panorámát. Már látszódott az út teteje is, ahová egy utolsó nekiveselkedéssel fel is hajtottam. Itt – bár sütött a nap – nagyon erős szél fújt, úgy hogy pillanatok alatt felöltöztem. A csúcsképek elkészítése után még egy jó kis lejtőzés várt ránk. Este hatkor pedig már a szállásunkon melegítettük a vacsoráinkat. Nagyon szépen sikerült nap volt ez!

Táv: 47,1 km
Szint: 2585 m
Max. sebesség: 71,7 km/h

8. nap 2009. július 9.
Az előző nap pozitív élményei után egy nagyszerűt aludtunk. Reggel időben össze is tudtunk készülni és elindultunk kocsival északi irányba. Egészen Hallein-ig autóztunk. Ez a város nekem különösen is kedves, mert első külföldi kerékpáros maratonom itt volt, az akkor utoljára megrendezett Eurégio Radmarathon. Mivel ez Salzburg tartomány második legnagyobb városa, úgy gondoltuk, hogy a parkolással nem lesz gondunk. Tévedtünk, mert majdnem fél órába tellett, mire egy nekünk megfelelő (ingyenes) parkolót találtunk.
Egy nagyon merész felüljáróval kezdtük meg menetelésünket a Rossfeld (1543 m) felé. Maga a csúcs az „Rossfeld Alpenstraße” legmagasabb pontja. Ez Németország legmagasabb hágója, amelyet előszeretettel használnak autós tesztpályaként is. Előbb azonban egy frissen aszfaltozott úton feltekertünk a híres sóbányába, Bad Dürnbergbe. Itt található még Ausztria leghosszabb nyári bobpálya is. A határátlépés után gyorsan elértük a hágó útját. Ekkor már annyira hideg volt, hogy a sisak alá a sapkámat is fel kellett vennem. Fizető kapu persze itt is volt, de ismételten csak utunkra engedtek bennünket. A forgalom – gondolom a rossz időnek is köszönhetően – nagyon gyér volt. Sok helyen fel voltak tüntetve a tengerszint feletti magasságok és a távolságok is. A csúcsra felérve óriási felhő sodródott be az út fölé és ekkorra egészen 7oC-ig hűlt le a levegő. Villámgyorsan felöltöztem és bevárva a többieket elindultam lefelé. Az egyik egyenesben 70 felett száguldottam. Talán lehetett volna több is, de a burkolat minősége ezt nem tette lehetővé. Ráadásul kisebb esőcseppek is megjelentek. Az autóval aztán maximális fűtéssel indultunk tovább.
Müchlbach am Hochkönig volt a következő túránk kiindulópontja. Innen indultunk el a környékbeli gyalogtúrák legkedveltebb kiindulópontja, az Arthur Haus (1504 m) felé. Talán mondanom sem kell, hogy rögtön egy 15%-os meredekséget jelentő figyelmeztető tábla állt az út szélén. Azt csak fent láttuk – a lejtőt jelző táblán – hogy ezt 7,7 km hosszban jelezte. Az előző hegy alapján öltözködtem fel, de itt jóval melegebb volt, így kétszer is megálltam öltözni-vetkőzni. Közben társaim jól elhúztak, de idővel ismételten találkoztunk. A napsütésből aztán hamarosan felhő lett, de legalább nem fáztunk. Egy gyönyörű fasor és egy szelíd sípálya után már feltűnt a ház. Odáig is maradt azonban a komoly meredekség. Hatalmas komplexum az Arthur Haus. Számos apartmanja és egyéb szolgáltató helyisége is van.
A lejtmenet egy kezdődő záporban indult el, de az egyik kereszteződésnél mi jobbra vettük az irányt és egy zúzottköves útra váltva a Kopphüttét vettük célba. Ezzel ki is mentünk a felhő alól és már napsütésben másztunk ismételten felfelé. A kis házikótól pedig jelzett ösvényre váltva kezdtünk el nyugati irányba evickélni. Az ösvényen a legnagyobb nehézség a számos tehénürülék kerülgetése volt. Két patakátkelés is tarkította utunkat, aztán alulról feltűnt az aszfaltos út. Erre leérve el is kezdtük a Dientner Sattel (1370 m) meghódítását. Szerencsére elég jó magasságban csíptük meg az utat és alig két kilométer mászás után már fent is voltunk rajta. Mondjuk a végén lévő meredekség meglepett. Innen aztán következett az egész túra talán legélvezetesebb lejtmenete. Ez több mint hat kilométer volt és annyira enyhék voltak a kanyarok, hogy a végén már szinte természetes volt, hogy a sebesség abszolút nem megy 60 km/h alá és a hetven feletti érték elérése is könnyedén ment.
Kocsival hamar a szálláson voltunk és ismét elégedetten kortyoltuk este leveseinket.

Táv: 54,1 km
Szint: 2030 m
Max. sebesség: 76,6 km/h

9. nap 2009. július 10.
Elérkezett túránk utolsó bicajos napja. Előzetesen még gondolkodtunk azon, hogy szétválunk és Pistiék megmásszák a Grossglockner-t – ha már ilyen közel vagyunk hozzá – de az időjárás jelentés más döntésre sarkallt. Egész napra zuhogó esőt ígért, 2000 méter felett pedig havazást. Pisti mindjárt vázolta is mi történne vele: felfelé teljesen szétázna, fönt még jó belepné a friss hó, utána pedig jönne 36 km gurulás. Ezek után inkább együtt elindultunk Krimml felé, hogy megmásszuk a Gerloßpaß-t (1531 m).
Bár itt is szakadt az eső, úgy gondoltuk, hogy ezt még kibírjuk. Hamar elértük a fizetőkaput amely után megdöbbentő látványban volt részünk. Egy alagúttal megoldott 270 fokos kanyar következett, ahonnan feltűnt Európa leghosszabb, szabadon alázuhanó vízesése. A teljes magassága 380 méter, amivel a világon is a nyolcadik hellyel büszkélkedhet. A vízellátásával most különösen nem volt gond. Maga az út még 1962-ben készült el, kiváltva a régi hágót, ami még Wald am Pinzgau-ból közelítette meg Gerlos faluját. Végig nagyon szépen ki van táblázva, mindennek nevet is adtak. A minél jobb panorámára pedig külön is hangsúlyt helyeztek.
Különösebben már nem zavart bennünket az eső, csak fotózni volt így nehéz. Idén a Giro d’ Italia is erre vezetett, ennek tiszteletére még láthatóak voltak drukkoló írások. A tetőn nem sokat teketóriáztunk, felvettünk még egy-két plusz réteget magunkra és elindultunk visszafelé. A hőmérő egyébként 9oC-ot jelzett. Hazafelé pedig az autóban ismételten a „full” fűtés volt a jellemző. Olyan „emberszaga” lett a belsejének, hogy itthon egy napig kellett szellőztetnem.
Délutánra is volt még programunk. Az eső elállt és megérkezett a helyben lakó és dolgozó barátunk, Suplicz Feri. Megbeszéltük ugyanis, hogy vele tesszük meg a záró túrát a Hirschbichl (1178 m) csúcsára. Pisti és Somi azonban már nem akartak jönni, elegük volt már az esőből és inkább a Tour-t nézték. Így kettesben vágtunk neki a túrának. Weißbach-ig végig nagyon szép kerékpárúton tekertünk. Néha volt még egy-két esőcsepp, de bíztunk benne, hogy megúszhatjuk száraz bőrrel. Maga a hegy rögtön egy 13%-os részel kezdődött. Aztán volt benne egy-két pihenő is, de nem nagyon engedett ki. Feljebb érve egy kisebb völgyben folytatódott, ahol már jól tudtunk haladni. Közben Feri az összes közeli hegycsúcsról mesélt nekem valamit. Ezek után a Steinernes Meer csoportról engem is lehet már kérdezni. Egy nagyobb parkoló után következett egy brutális látvány: kanyar, irtózatos meredekség és tábla, 30%. Itt aztán össze kellett szednem minden maradék erőmet, hogy feltekerjek. Bíztatott Feri, hogy utána már nem lesz nehéz. Ilyen emelkedő után jó volt tényleg egy kicsit szusszanni és meg is érkeztünk az osztrák/német határra. Ezen van ugyanis a csúcs. Mögötte egy gyönyörű épületegyüttes egy nagy étteremmel. Az út egyébként le van zárva, csak a Ramsau-ba közlekedő busz hajthat itt át. A búcsúfényképek után nagy lendülettel indultunk el Saalfelden felé. Azért a kisebb puklik még jól megszuszogtattak. Útközben még egy autós tesztpályát is láttunk, ahol éppen nagy ütemben folyt az autózás.
Úgy gondoltuk, hogy a sikeres túra után megengedhetünk magunknak egy meleg vacsorát, így négyesben átmentünk a szemközti étterembe.

Táv: 64,2 km
Szint: 1285 m
Max. sebesség: 55,3 km/h

10. nap 2009. július 11.
A gondos előrepakolásnak köszönhetően már reggel hét után nem sokkal el is indultunk hazafelé. Az irányt azonban Salzburg előtt északira vettük. Nem jelentett ugyanis nagy kitérőt, hogy felkeressük XVI. Benedek pápa szülőfaluját, Marktl am Inn-t. Mivel én a múlt évben részt vehettem egy római audienciáján, különösen nagy érzés volt most ebbe a kicsi faluba is ellátogatni. A gyönyörű falu, a szép szülői ház és a templom – ahol megkeresztelték a pápát - megtekintése után aztán teljesen problémamentesen értünk vissza Magyarországra.

Nagyszerűen sikerült a túra! Bár utólagos számítások alapján a húsz kiválasztott hegyből tizenhármon esett így vagy úgy az eső, lehetett volna ettől rosszabb is. Végül – az eredeti tervhez képest - egyetlen hegyet hagytunk ki a programból, ami jó döntésnek bizonyult. A találkozón ott lenni és magyarnak lenni is igen csak megdobogtatta a szíveinket.

Már elkezdtem gondolkodni a jövő évi terveken! ;-)

Írta: Kreicsi Gábor
Fotók: Kreicsi Gábor

És mik a jövő évi tervek ?
(a túrabeszámolót később tudom elolvasni, van elég dolog a napokban :-((( )

Én max még csak annyit tudok, hogy merre van kb 10 fel nem keresett 2000-es emelkedő, + az igazi Ötztaler RM.

gyorgyigabor wrote:

És mik a jövő évi tervek ?

Az El Camino-t elnapoltam. Helyette a családdal "csak" Lourdes-i zarándoklást tervezek. Az teljesen bicaj nélküli lenne.

Több, négy napos tervem/ötletem is van. Ha valamelyik érdekelne, akkor beszélgethetünk róla. Ferixel is lenne közös belőle.

1. Csíksomlyó és a környékbeli román BIG-ek (5db).
2. Horvát tengerpart (5 BIG) +Mrakovnica (Bosznia-Hercegovina)
3. Hollandia (10 BIG)+oda-vissza úton egy-egy német hegy.
4. A "maradék" osztrák hegyek. Ez két különböző alkalmat jelentene.
5. Német/oszrák/cseh háromszög. 5 BIG

A tengerpartos az mindenképpen tavaszra van tervezve (megúntam a -10-ben bicajozást) a holland pedig szeptember elejére van becélozva. Aztán alakul, ahogy alakul. Valamennyire úgy sem tudok elmenni.
Már biztosan mondtam, de nálam az a tervezési koncepció, hogy sok tervet csinálok és azokból tudok "filézni".

Szép napot!